Főoldal
|
Legújabb cikkek
|
Szerzök
|
Kulcsszavak
|
Honlap térképe
|
Privát rész
Mivel egy nyolc évvel ezelőtti történelmi esemény, a srebrenicai vérengzés körüli elhúzódó vita vélhetően igénybe veszi az olvasók türelmét, a felmerült vitapontokra olyképpen kívánok reagálni, hogy az módot adjon általánosításra a nemzetközi viszonyok és a biztonságpolitika elemzését illetően.
1. A nagyhatalmakat elsősorban saját pozíciójuk érdekli, és nem a világ problémái. Tálas Péter és Valki László (Srebrenica: ki volt a felelős?, augusztus 27.) nekem és a "nemzetközi közösség" más kritikusainak azt a vélekedést tulajdonítja, hogy a nyugat-európaiak és az amerikaiak "nem ismerték fel időben a válság mélységét és veszélyességét", illetőleg "megelégedtek annak tüneti kezelésével". Ezek a kifejezések az orvosi szakma vonásait vetítik ki a nemzetközi politikára, amit a szereplők iránt megalapozatlanul jóhiszeműnek és összességében félrevezetőnek látok.
Jugoszlávia tragédiája nem "orvosi műhiba" miatt következett be. Inkább egy olyan konzíliumot kell elképzelnünk, amelyben az orvosok egymás közötti viszonya (rivalizálása) az elsődleges, a beteg sorsa másodlagos. A nagyhatalmak elsősorban egymással foglalkoznak, pozíciójuk alakulásán keresztül tekintenek a világ különböző problémáira. Azért tekintjük sokan az ENSZ-t a nemzetközi béke letéteményesének, mert ez az intézmény segítheti elő, hogy a nagyhatalmak felülemelkedjenek saját érdekeiken. Az ENSZ nem volt sikeres a Balkánon, de sem bűne, sem vétke nem volt több, mint az egyes érintett nagyhatalmaknak.
Juhász József egy előadásában úgy fogalmazott nemrég: Jugoszlávia felbomlása elsősorban a nagyhatalmaknak tulajdonítható, az pedig, hogy háború formájában zajlott le, a helyi szereplőknek. Ezt a meglátást irányadónak tekintem. A nagyhatalmak között is az Egyesült Államoké az elsődleges felelősség, mivel ő rendelkezett releváns anyagi és katonai erővel, s az egykori Jugoszláviához egyfajta "különleges kapcsolat" fűzte.
2. A gazdasági tényezők biztonságpolitikai jelentőségét nem lehet megkérdőjelezni. Tálas Péter és Valki László kétségbe vonja, hogy "pénzzel csillapítani lehetett volna a délszláv nacionalista indulatokat", de nem utalnak arra, hogy ezeket az indulatokat elsődlegesen a pénzügyi válság és annak kezelési módja, a megszorításokkal járó terhek elosztása körüli érdekellentétek korbácsolták föl az 1980-as években. Az adósságválság globális jelenség volt, az egykori Jugoszlávia mellett számos más országot is destabilizált. Az anyagi támogatás "kilátásba helyezésével" nem volt gond, de a tényleges támogatással igen. Jugoszlávia az IMF által elvárt megszorító intézkedéseket és reformokat fegyelmezetten végrehajtotta. A reformerek, akik egy demokratizált Jugoszláviát szerettek volna látni, okkal számítottak a fennálló adósságok egy részének elengedésére. Ezt azonban 1991-ben nem ők kapták meg Bush elnöktől a térségben, hanem Lengyelország, amely alig volt túl a kiigazítás első hullámán, és távolról sem volt olyan megbízható partnere a nyugati bankvilágnak, mint Jugoszlávia. Geopolitikai értelemben azonban megkezdődött a felértékelése, és az elnök újraválasztása szempontjából is fontosnak tűnhetett.
Ádám Zoltán (Amerika hamis kritikája, augusztus 21.) nem cáfolja, hogy a gazdasági segélyezés 1990-91-ben egyben tarthatta volna Jugoszláviát, és így megelőzhette volna a vérontást, pusztán annyi kifogást emel, hogy Amerika mellett az európaiakon is számon kellene kérni ennek elmaradását. Tudható azonban, hogy az 1980-as években a Pennsylvania Avenue-n futottak össze a nemzetközi adósságmenedzselés szálai. 1989- 90-ben Washington ragadta magához a posztkommunista átmenet pénzügyi irányítását is, az ezzel kapcsolatos fontos döntések jórészt Washingtonban születtek. Sokan állítják, hogy nagymértékben ezen múlott az egykori Jugoszlávia sorsa. Például Warren Zimmermann, az USA volt belgrádi nagykövete, vagy Michael Barratt Brown, a Jugoszláviát talán legjobban ismerő angol közgazdász.
3. Ádám Zoltán dörgedelmes stílusa elterelheti az olvasó figyelmét arról, hogy valójában nem cáfolja meg azt az állításomat, miszerint Bosznia-Hercegovina függetlenségének el nem ismerése elejét vette volna az ottani vérontásnak. Hosszasan magyarázza ehelyett, hogy az elismerés elmaradása még nem gátolta volna meg a jugoszláv hadsereget a Szlovénia és Horvátország elleni fellépésben - de hát ezt senki nem is mondta.
Ádám állításával szemben nemcsak az én véleményem, hogy alapvetően az Egyesült Államok magatartása miatt hiúsult meg a Vance-Owen béketerv 1993 elején (két és fél évvel Srebrenica és Dayton előtt), hanem sok más szakértő mellett Vance-é és Owené.
4. Egy katonai beavatkozás legitimitása a mögötte álló politikai koncepció alapján ítélhető meg. Nem tudom, honnan veszi Ádám Zoltán, hogy általában nem kedvelem az amerikai katonai beavatkozásokat. A két világháborúban például megkérdőjelezhetetlennek gondolom az amerikai katonai részvételt, és védhetőnek tartom akár a Dél-Koreának, akár a Kuvaitnak nyújtott katonai segítséget. Tehát nincs inkonzisztencia abban, hogy Bosznia esetében az amerikai beavatkozás késlekedését problémának tartom. Ennek okát azonban nem abban látom, hogy a "moralisták" nem tudták elég gyorsan meggyőzni igazukról a hezitáló elnököt, hanem abban, hogy a Fehér Háznak nem volt még egy ilyen akcióhoz egységes politikai koncepciója.
Akik az amerikai politikát elvszerűségére és morális tartalmára hivatkozva akarják a világ katonai biztonságának alapkövéül megtenni, nyilván nehezen látják be, hogy Dayton és a hozzá vezető út ezt a koncepciót nem igazolja. Az a tény, hogy mostanában néhány horvát katonatiszt Scheveningenben élvezi a holland vendégszeretetet, nem cáfolja azt, hogy egy másik érában, más helyzetben az Egyesült Államok alkut kötött a horvát vezetéssel, és a horvát-muzulmán szövetség elfogadásáért cserébe áldását adta a horvátországi szerbek elüldözésére. Ádám kiváló érzékkel állapítja meg, hogy az ilyesmit nem elsősorban írásos dokumentumok alapján lehet tudni. Valószínűleg nagyon elvetemültnek tart engem, ha azt feltételezi, hogy hitelt érdemlő forrás nélkül írtam erről.
5. Európa sokat tanult a balkáni háborúkból és helyes következtetést vont le belőlük. A jugoszláv bomlásháború minden egyes traumája ösztönzést adott a közös európai kül- és biztonságpolitika kialakításához, intézményi és személyi feltételeinek megteremtéséhez. A nyugat-európaiak már 1999-re megtanulták, hogy egységesen kell fellépniük. Ez és nem az intervenció konkrét érvanyaga magyarázza elsősorban, hogy 1999 tavaszán egység mutatkozott az USA, Anglia, Franciaország és Németország között. Érdemes emlékezni arra, hogy például Konrád György is ellenezte Jugoszlávia bombázását, pedig jeles írónkat sem Amerika-ellenességgel, sem a kisebbségek sorsa iránti közönnyel nem lehet vádolni.
Ádám Zoltán tényként szól arról, hogy a belgrádi rezsim már 1998 elejétől genocídiumot tervezett a koszovói albánokkal szemben, de még csak nem is említi a koszovói felszabadítási szervezet (UCK) roppant intenzív fellépése nyomán megváltozott stratégiai helyzetet. A legérdekesebbnek azonban azt találom, hogy miközben velem kapcsolatban a fekete-fehér sémákban való gondolkodást nehezményezi, ő maga képes leírni azt, hogy az egykori Jugoszláviában a horvátok, szlovének és muzulmán bosnyákok ortodox szerb uralom alatt éltek.
Andor László egyetemi docens (BKÁE)