TGM: Nemzetiségi kérdés újra

TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS

Nemzetiségi kérdés újra

LIII. évfolyam 41. szám, 2009. október 9.

Sokan nem értik, hogyan lehetséges: az európai intézmények nem intézkednek a szlovákiai államnyelvtörvény visszavonása vagy jelentős enyhítése végett. Sok olvasót a jelek szerint az is meglepett, hogy nincs kisebbségvédelmi záradéka a párizsi békeszerződésnek, holott még trianoni (versailles-i, Saint-Germain-i stb.) elődének is volt. Számosan furcsállják azt is, hogy az európai jogi architektonika - nem beszélve a számtalan nemzetközi egyezségokmányról, ENSZ-határozatról, szerződésről - sokoldalúan tiltja az etnikai (és egyéb) diszkriminációt, hátrányos megkülönböztetést, de a különféle kisebbségi népcsoportok kollektív nyelvi-kulturális jogait nem írja elő, a kulturális (vagy más) autonómiához fűződő jogokról nem is szólva.

A magyarországi és „összmagyar" közvéleménynek szerintem igaza van abban, hogy ezt a helyzetet nehezményezi, és az se tagadható, hogy itt föltűnő folytonossági hiány észlelhető az európai közösségi jog és a nemzetközi jog, továbbá a „joguralom" irányította politikai gyakorlat szövetében.

Nem mentegetni óhajtom ezt az állapotot, de szükségesnek tartom fölidézni azokat a történeti tapasztalatokat, amelyek okozzák.

Abból kell kiindulnunk, hogy miként látták a nyugati nagyhatalmak - elsősorban az európaiak: Franciaország és Nagy-Britannia - az I. és II. világháború tapasztalatait (e tekintetben ez a két állam az Egyesült Államokat, majd a Szovjetuniót is befolyásolta). Ez a nézet sok tekintetben helytelen vagy legalábbis egyoldalú, de végre egyszer goromba egyszerűséggel kell jellemezni, hogy értsük.

Az I. világháború előtt a brit és a francia diplomácia (s tőle nem elkülönülten a kormányzati politika, a politikai szakirodalom és az elitsajtó, különösen a valaha hihetetlen befolyással rendelkező londoni lapok, elsősorban a The Times) úgy látta, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia nem elsősorban vetélytárs a kontinensen, hanem veszélyforrás. Ez a diplomácia a bécsi kongresszus, Metternich és Talleyrand eszmei örököse volt, és a legfontosabb dezintegráló erőt - a szocialista munkásmozgalmon kívül, amely a századfordulóra óriási befolyást szerzett - a populáris nacionalizmusban látta, amely fölborítani igyekezett a hagyományos európai erőegyensúlyt. Evvel az erővel ki kellett egyezni (létrejött a német és az olasz egység), de a kettős monarchia etnikai mozaikja tekintetében semmiféle stabilizációra nem lehetett számítani. A cseh-német ellentét Ausztriában, a magyarországi nemzetiségi helyzet (ahol az együttesen többségben lévő nemzetiségeket brutális módszerekkel próbálta asszimilációra kényszeríteni a rövidlátó uralkodó osztály), a román és a szerb irredenta világossá tette, hogy a Habsburg Birodalom (akárcsak oszmán partnere) menthetetlen.

A nyugati diplomácia föl akarta osztani Ausztria-Magyarországot, nem mintha különösebben rokonszenvezett volna a szlávokkal és románokkal (ez legenda), hanem azért, mert nem akart forradalmakat, egy második 1848-at Európa közepén, különösen a munkásmozgalom diadalainak környezetében. Megtanulta, hogy az irredenta veszedelmes. Megtanulta, hogy a nemzetek fölötti arisztokratikus és katolikus kontinentális rendszernek (amelynek éppen a Monarchia volt a maradéka) befellegzett, s az egyensúlyt szilárd, ellenőrzött nemzetállamok rendszerével kell fölváltani, parlamentáris engedményekkel, alkotmányossággal és a híres „szociális olajcsöppekkel".

Az I. világháború után a nyugati diplomácia védencei - az utódállamok - a vereségtől és a forradalmaktól (vagy a forradalmak balsikereitől) elgyöngült Németország, Ausztria, Oroszország, Magyarország stb. rovására elképesztő étvággyal kebeleztek be hatalmas területeket és embermilliókat; a Nyugat ezt részben kétkedve támogatta, részben viszolyogva elnézte. Célja nem teljesült: újra bomlékony, soknemzetiségű államok jöttek létre. A Párizs környékén megalkotott békerendszerbe ekkor építettek be kisebbségvédelmi szabályokat, amelyek fölügyeletével és végrehajtásával a Népszövetséget bízták meg, amely bizonyos panaszok kivizsgálásával igen szerény sikereket ért el. Mindazonáltal fontos színtere lett a magukat vesztesnek érző államok (idetartozik a formailag „győztes" Olaszország is) és a győztesek civakodásának, és nyilvánvalóvá tette az „önagyonülésező" nyilvános diplomácia kudarcát, amely (gondoljunk az ENSZ-re) máig tart.

Az utódállamok - a mainál sokkal rosszabb - sovén politikát folytattak az újonnan kisebbségbe került nemzetiségek, a legvégzetesebb következményekkel a németek és a magyarok ellen. Németország és Magyarország pedig nyíltan határrevízióra és revánsra készült, Ausztria pedig soha nem mondott le a Németországhoz való csatlakozásról, amelyet minden osztrák tényező (a baloldal is!) egységesen támogatott.

A következők megértéséhez le kell szögeznem azt a nemzetközi tudományos irodalomból jól ismert, de a magyar nagyközönség számára talán furcsán hangzó közhelyet, amely szerint a hitleri Harmadik Birodalom - radikálisan új vonásai mellett - sok tekintetben egyszerű folytatója volt a weimari köztársaság konzervatív külpolitikájának és a hagyományos német nacionalizmusnak.

A német külpolitika az I. világháború óta mindig föllépett a nyugati határterületek francia megszállása ellen (ezt meg is szüntette, nem utolsósorban a Komintern támogatásával - elfelejtjük, hogy a Szovjetunió szintén vesztes állam volt, és így szövetségi viszonyt alakított ki a német állammal, nem utolsósorban a Reichswehr vezetőivel már az 1920-as években, gondoljunk a rapallói szerződésre). Ugyancsak erélyesen lépett föl a német kisebbségek hátrányos helyzetével szemben Lengyelországban és Csehszlovákiában. Ezt a politikát Hitler folytatta, csupán radikalizálta. A Szudéta-vidéken, Sziléziában és Danckában (Danzig, Gdańsk) szélsőjobboldali, fasizáló helyi pártokat hozott létre, amelyek csakhamar meghódították a nemzetiségi szavazókat.

Ugyanakkor a Szovjetunió is erélyes beavatkozási politikát folytatott a kelet-európai nemzetiségek körében. A Komintern - folytatva Lenin nemzetiségi politikáját, amely eltért az ausztromarxisták és Rosa Luxemburg nemzetiségi programjától - minden nagyobb nemzetiség számára kilátásba helyezte az önrendelkezési jogot „egészen az elszakadásig". (A már konszolidált Szovjetunión belül 1924 után azonban az ausztromarxista autonómiafölfogást vette át.) Azokban az országokban, amelyeket a III. Internacionálé végrehajtó bizottsága „soknemzetiségű államnak" nyilvánított, a helyi kommunista pártok támogatták a nemzetiségek föderációs vagy elszakadási (szeparatista) törekvéseit. Evvel a Komintern és a Szovjetunió jelentős befolyásra tett szert. A szlovákiai magyarok közül nagyon sokan hűséges szavazói voltak Csehszlovákia Kommunista Pártjának (a prágai szenátus kommunista frakcióját évekig magyar ember vezette), és a Kommunisták Romániai Pártja is (amely illegális volt) a kriptokommunista MADOSZ magyar támogatói révén beleelegyedhetett a romániai politikába. A Komintern a kárpátaljai ruszinok, a besszarábiai oroszok és zsidók között is eredményes propagandát folytatott. A KRP-ben döntő volt a nemzetiségi túlsúly. Mindeközben a szudétanémet és erdélyi szász politikai szervezetek a Harmadik Birodalom ötödik hadoszlopát jelentették (persze a Vasgárda mellett).

A II. világháború előzményeihez és első lépéseihez tartozik a hagyományos német és magyar revíziós külpolitika céljainak teljesülése, amelyeket ekkor a megrémült nyugat-európai hatalmak is legitimnek ítéltek meg Münchenben. A bécsi döntésbe is - mint tudjuk - belenyugodtak.

Ámde nem felejtették el, hogy a nemzetiségi követelések Hitler sokkal átfogóbb hódítási terveinek előkészítő fázisát és ürügyét testesítették meg. Azt se feledték, hogy a kelet- és közép-európai kisebbségek (egyáltalán nem pusztán a zsidóság) körében termékeny talajra lelt „a kommunista fölforgatás".

Mindezért - nem utolsósorban Edvard Beneš londoni memorandumainak hatására - nagyjából eldöntötték, hogy Európában kitelepítésekkel és lakosságcserékkel egyszerűen megszüntetik a nemzetiségi kérdést. Ezt a németek tekintetében meg is tették. A korábbi lengyelországi és csehszlovákiai német nemzeti kisebbségek millióit kitelepítették, minden joguktól, minden vagyonuktól megfosztották, százezreket megöltek közülük, gyűjtőtáborokban éheztették őket, az emléküket is eltörölték, az antifasiszta koalíció - az Egyesült Nemzetek - nagyobb dicsőségére. A Beneš-dekrétumok hatályban tartása máig (Václav Havel asszisztenciájával) - amelyek bevallott célja a tisztán szláv állam megteremtése volt - nyilvánvalóan az „etnikai tisztogatás" legalizálása. Még ez ellen se lehetett semmit tenni...

Nagyon kellemetlen, de be kell vallanunk, hogy a német nemzetiségi diaszpóra megszüntetése csakugyan hozzájárult a negyvenéves európai béke megőrzéséhez. Ehhez Németország hatalmi pozíciójának, katonai fölényének megtörése, az ország fölosztása se lett volna önmagában elég, ha elégedetlen kisebbségi németek jajkiáltásai töltik be az európai levegőt. A kelet-európai németség évezredes jelenlétének megszüntetése tragédia volt, de az európai egyensúlyt - a legkegyetlenebb és legigazságtalanabb eszközökkel - helyreállította.

A magyarok majdnem ugyanerre a sorsra jutottak: a csehszlovákiai „lakosságcsere" és „reszlovakizáció" megkezdődött, és elég messze el is ment, a felvidéki magyarok és (kisebb részben) a magyarországi szlovákok szenvedése árán, de itt közbejött a kommunista tényező. Egyrészt lezuhant a „vasfüggöny", és Sztálinnak (saját atombombája birtokában és a kínai kommunista győzelem küszöbén) már nem volt akkora szüksége a Nyugatra (saját kelet-európai szövetségeseit is rákényszerítette, hogy akaratuk ellenére visszautasítsák a Marshall-segélyt). Másrészt - most légy erős, olvasó! - a kommunisták, még a sztálini kommunisták is, bizonyos fokig hittek eszméikben, beleértve a nemzetiségi kérdésben elfoglalt régi internacionalista álláspontjukat. A magyarokat a polgári Beneš-rendszer üldözte a legkeményebben, ezt a kommunisták többé-kevésbé leállították, és börtönbe vetették a legsovénabb szlovák elvtársaikat. Az 1944 augusztusa és 1945 márciusa közötti román katonai kormányok szintén megpróbálkoztak magyarellenes bosszúakciókkal, de ehhez nem volt elég erejük. A romániai kommunista mozgalom vezető rétegének nemzetiségi, és ezért is meglehetősen internacionalista jellege, az erdélyi szélsőbaloldal magyar színezete se volt kedvező a nemzetiségi elnyomás intézményesítésére.

A romániai kommunista politika komoly fordulatára volt szükség ahhoz - húsz esztendővel később -, hogy mindez megváltozzék. Mint köztudomású, ezt a fordulatot Nicolae Ceaușescu hajtotta végre, akinek nyíltan és nyilvánosan meg kellett hozzá tagadnia a Komintern örökségét és a Kommunisták Romániai Pártjának teljes múltját. Másutt már írtam róla, milyen nemzetiségi intézményrendszert hozott létre a sztálini korszak Romániában, itt legyen elég csak ennyi: a mai romániai magyarság szimbolikusan legfontosabb két követelése - a székelyföldi autonómia (azaz a Magyar Autonóm Tartomány) és a kolozsvári Bolyai Egyetem helyreállítása - olyan intézmények újjáteremtését követeli (nemzeti-konzervatív köntösben), amelyek a romániai sztálinizmus gyümölcsei voltak, s már csak ezért is elfogadhatatlanok a hevesen antikommunista román véleményformálók számára. (Nem nagyon jut eszükbe, hogy evvel Sztálinnal szemben Ceaușescu pártjára állnak; igaz, nem valami szívderítő választék.)

Még érdekesebb Jugoszlávia példája. Tito - Ausztria Szociáldemokrata Munkáspártjának régi harcosa - a kulturális, a személyi és a területi autonómia kombinációjával Otto Bauer és Karl Renner ausztromarxista végrendeletét hajtotta végre. Miután a II. világháború végén az etnikai szempontokat - finoman szólva - nem nélkülöző vérengzésekkel „rendet teremtett". Ennek a föderatív-autonomista programnak (a szovjet érdekszférából való vakmerő kiugrás mellett) döntő szerepe volt abban, hogy Jugoszlávia szabadabb, kreatívabb és civilizáltabb lehetett, mint a keleti tömb átlagos államai. (A mai Szerbia alkotmányjoga - papíron - őrzi ezeket az ausztromarxista alapelveket, így a személyi autonómia technikáját a nemzeti tanácsokkal.) Ám éppen a Tito utáni délszláv háborúk, polgárháborúk - együtt a föderatív Szovjetunió és Csehszlovákia fölbomlásával - járultak hozzá ahhoz, hogy a nyugati diplomácia a föderatív rendszereket és autonómiákat súlyos konfliktusok kiindulópontjának tekintse.

Ahol föderatív és autonómiás berendezkedések vannak, ott a mai politikai kohézióhiány körülményei között bomlás várható. A „devolúció" se váltja be a hozzá fűzött reményeket Európa nyugati felében. Az autonóm Katalónia, Skócia és Flandria is független akar lenni, miután lényeges önállóságot kapott. Nem a demokratikus föderalizmus, hanem a merev nemzetállami egység látszik inkább a köznyugalom biztosítékának. A szeparatizmus eredménye problematikus kisállamok keletkezése: Koszovó, Bosznia, Montenegró, Dél-Oszétia, Hegyi Karabah, Csecsenföld, Dagesztán, Moldova, Macedónia - bizonyos mértékig Szlovákia - példája arra utal, hogy a nemzetiségi status quo megbontása sehol nem járt biztató eredményekkel, a diplomácia pedig a status quo őrzője. (És itt kell említést tennünk az orosz kisebbségek elnyomásáról a Baltikumban, továbbá az ukrajnai - a szlovákiainál súlyosabb, elsősorban oroszellenes élű - nyelvpolitikai gyakorlatról.)

A nyugati külpolitika nem azért nem támogatja a magyar kisebbségek nyelvi, kulturális és egyéb követeléseit, mert ezeket a követeléseket nem tartaná méltányosnak, vagy magyarellenes volna, hanem azért, mert nem akar veszedelmes precedenseket teremteni. Továbbá látja, látnia kell, hogy a jelenlegi magyarországi és „egyetemes magyar" közvélemény egy részétől nem áll távol az irredenta hangulat. Senkinek nincsenek illúziói Robert Ficóval kapcsolatban. A kérdés csak az, hogy melyek lehetnek a kurrens nemzetközi joggyakorlattól idegen beavatkozás folyományai.

Annak ellenére, hogy nem lehet senkinek kételye aziránt, hogy a szlovák „nemzetpolitika" diszkriminatív, senki nem akar - a legnagyobb kockázatnak tekintett - irredentát látni Európa közepén, és határrevíziós politikára itt ma már csak Magyarországnak van oka és lehetősége. Márpedig a mostani helyzetben a legtöbb európai állam a nemzetiségi autonómiát az irredenta és az állami egység szétszakadása kezdetének tekinti.

Természetesen ez a nézet csak nagyon kis részben helytálló, bár a magyar nacionalizmus föllángolása tagadhatatlan.

De még ezt is módosítja néhány lélektani tényező. Amikor a nyáron Tusnádfürdőn Băsescu román elnök bohócot csinált a magyar nemzetiségi autonómia híveiből a saját gyülekezetükben, majd megtapsoltatta magát kigúnyolt ellenfeleivel, majd ezek után a legérdesebb hangnemben közölte, hogy a nemzeti jobboldal legfontosabb követeléséről - a székelyföldi magyar területi autonómiáról - szó se lehet, akkor ugyanennek a nemzeti jobboldalnak a vezetője, Orbán Viktor volt és leendő magyar miniszterelnök talpra ugrott, és fölhívta az erdélyi magyarságot, hogy (szemben az erdélyi magyar párt véleményével) szavazzon Băsescu elnökre a következő elnökválasztáson. A kontraszt az életerős, magabiztos, kihívó román nacionalizmus és a búvalbélelt, gyámoltalan, eltájolt magyar nacionalizmus között nem is lehetett volna élesebb. (Képzeljük el, mi történik, ha ezt mondjuk Gyurcsány Ferenc vagy Magyar Bálint tette-mondta volna. Lángokban állna az Országház.) (Másrészt meg képzeljük el, mit szólt volna a balközép sajtó, ha Balázs Péter - a pillanatnyi magyar külügyminiszter - otromba, soviniszta, kultúrfölényeskedő, szlovákellenes nyilatkozatát, amelyet összetéveszthetetlen nyugat-balkáni tapintattal német, mi több: müncheni lapban publikált, mondjuk Martonyi János vagy Németh Zsolt követte volna el. S ez a durván nacionalista retorika a gyakorlatban ráadásul tétova kompromisszumkereséssel párosul...)

Ettől a magyar nacionalizmustól szomszédainknak nem kell tartaniuk, legföljebb a magyar állampolgároknak.

De most elvonatkoztatva a napi politikai tragikomédiáktól, meg kell állapítanunk, hogy még mindig időszerű a régi Ausztria-Magyarország legjobb elméinek a nemzetiségi kérdésre vonatkozó, voltaképpen Eötvös Józseftől Otto Bauerig egybehangzó alapgondolata. Ez eredetileg a régi liberális katolicizmusból származik, amely megkísérelte a vallást elválasztani a hatalomtól (nem csak az államtól), s amelynek a lelkiismereti szabadságon belül autonómiát kínált, amely nem gyakorol hatalmat, de amely fölött szintén nem lehet hatalmat gyakorolni, lévén a szabadság közege. Ennek analógiájára az osztrák-magyar liberális-szocialista gondolat a nemzetiséget a vallásgyakorlás mintájára ki akarta vonni a hatalom logikájából, és a nemzeti vagy etnikai identitást gyakorlatnak tekintette, amelynek nincs hatalmi vonzata, hanem a maguknak törvényt adó embereknek a közös tevékenysége (praxisa) - benne összekapcsolódik az adott, a csinált és a kitalált, s ebbe a gyakorlatba, amelynek így a szabadság a célja, egyszersmind a környezete, semminek nincs beleszólása, ami hierarchikus, tehát heteronóm, nem autonóm. Az államnak az volna a dolga, hogy az emberek részben örökölt, részben teremtett közösségeinek a szabad egyesülését oltalmazza. Tehát az autonómia gondolata igenis összefügg az autonómia (kanti) erkölcsfilozófiai eszméjével, és önmagában, inherensen nincs benne semmi veszedelmes: ám a fegyverekkel megtámogatott piaci (és egyetemes) verseny körülményei között a szó szoros értelmében minden hatalmi-stratégiai játszmává (s így veszedelmessé) lesz.

Ami ebből a szép - alapvonásaiban kantiánus - gondolatból nyilvánvalóan hiányzik (bár Otto Bauer ausztromarxista változatából természetesen kevésbé), az az, hogy milyen társadalom kell hozzá, hogy megvalósulhasson. Így a nemzetiségi kérdést ma is a hatalom faktumából eredő félelmi mérlegelések és hódító szándékok teszik megoldhatatlanná. Az erő stigmái mindenütt láthatók rajta. Amikor a magyar nacionalizmus asszimilált szláv képviselői - föltűnően sokan vannak - nagyszüleik egykori közösségére okádnak tüzet, akkor a fölmenőikön gyakorolt erőszakot magukba szervítve örökítik tovább az egykori igazságtalanságot, amelynek elfojtott emlékétől úgy vélnek menekedni, hogy átállnak a megbántottak oldaláról a bántókéra. Ez szomorú.

A nemzetiségi kultúrák, kulturális praxisok önállásának sem a kisállami nacionalizmusoktól, sem a nyugati védhatalmak stabilitási aggályaitól nem volna szabad függenie. Csak azoktól, akik azok akarnak lenni, akik.

Vagy nem.

http://www.es.hu/?view=doc;24208

KIEGÉSZÍTÉS

*Alig telt el pár nap írásom megjelenése után (Élet és Irodalom, 2009. október 9.), s nyilvánosságra hozták, hogy Václav Klaus, a Cseh Köztársaság elnöke csak avval a föltétellel írja alá a Lisszaboni Szerződést – amelyet én (egészen más okokból) szintén ellenzek – , hogy záradékot biggyeszthet hozzá, amely lehetővé teszi Csehország (és implicite Szlovákia) számára, hogy minden körülmények között hatályban tarthassa a Beneš-dekrétumokat, amelyek minden joguktól megfosztották az egykori Csehszlovák Köztársaság (ČSR) és az egykori Csehszlovák Szocialista Köztársaság (ČSSR) német és magyar származású állampolgárait, beleértve a személyes tulajdonhoz fűződő jogaikat. Klaus köztársasági elnök nyilván tudja, hogy (1) a Lisszaboni Szerződés természetesen nem visszamenőleges hatályú, tehát az Európai Szociális Charta (a Szerződés része) sajnos nem érvényteleníti a német és magyar nemzetiségű egykori csehszlovák állampolgárok jogfosztását, így nem teremt sajnos jogalapot kárpótlásukra, és azt is, hogy (2) ezt a záradékot jóvá kellene hagynia a 27 EU-tagállam mindegyikének, s ezt valószínűleg sem Ausztria, sem Magyarország nem tenné meg (az osztrák szövetségi külügyminisztérium ezt hétfőn már be is jelentette), de számos más európai parlamentről se nagyon képzelhető el, hogy belenyugodjék. Klaus elnöknek evvel kétféle célja van: először az, hogy ürügyet találjon beleegyezésének halogatására legalább a csehországi Alkotmánybíróság döntéséig, másodszor pedig az – ami roppantul visszatetsző – , hogy le akarja szögezni: a mai Cseh Köztársaság is tisztán szláv állam (tehát etnikai állam, nem pedig nemzetállam!), ami lehet történeti tény, de ellentmond a nemzetközi jognak és a második világháború után meggyökeresedett kritériumrendszernek, amely leírja, hogy melyek valamely területi állam ismérvei, s az etnikai állam tulajdonságait nem engedélyezi. A csehországi és bevándorolt romákkal szemben gyakorolt cseh jogpolitika mintha arra utalna – hasonlóképpen más európai államokéhoz – , hogy a cseh állam (is) komolyan veszi az etnikai jelleget, s nemcsak a múlt vonatkozásában. Ennél rosszabb jelzést Václav Klaus nem is adhatott volna, de Silvio Berlusconi, Umberto Bossi, Nicolas Sarkozy és Brice Hortefeux (valamint Morvai Krisztina) Európájában ez nem meglepő. Nem meglepő, de azért disznóság.

A kelet-európai sajtóban (az ún. „baloldali” sajtóban is) érthetetlen módon agyonünnepelt Angela Merkel (hivatalban lévő és kijelölt németországi szövetségi kancellár) pártja, a CDU/CSU alkotmánymódosítást javasol, amely diszkréten bevezeti az államnyelvet, ebben a lapidáris stílusban: „Die Sprache der Bundesrepublik ist deutsch.”

Fórum

> TGM: NemzetisĂÂ©gi kĂÂ©rdĂÂ©s ĂÂşjra| 2010. február 2. írta RGMlguMqWUvVknfae
X4fEfs anbxqcmuwhhr, [url=http://cbloossstbam.com/]cbloossstbam[/url], [link=http://mhzsnmhynzyh.com/]mhzsnmhynzyh[/link], http://pyhpwaplldjg.com/
vZGiiGCdfr