Főoldal
|
Legújabb cikkek
|
Szerzök
|
Kulcsszavak
|
Honlap térképe
|
Privát rész
Szabó László Tibor
Titoktartási pénzek
Forradalmi változások mentek végbe a Piréz Köztársaság fővárosának közlekedési rendjében, amikor a szolgáltató vállalat vezérigazgatója elrendelte, hogy valamennyi villamos, autóbusz, valamint metró vonal menetrendjét titkosítsák. A trolibuszok ugyan egy ideig még a megállóban rendszeresített tájékoztató táblák szerint közlekedtek, de ez csak fokozta a káoszt, ugyanis az utasok a szó szoros értelmében megrohamozták a felső vezetékkel közlekedő járműveket. De legalább tudták, hogy mikor jön a troli, és hová viszi őket. A többség értetlenül és zavartan állt a megállót jelző táblák előtt, és igyekezett a várakozás idejét különböző pótcselekvésekkel megkönnyíteni. Egyesek hangosan énekeltek, mások verses köteteket szedtek elő a tarisznyájukból és mohó olvasásba kezdtek, a romantikus alkatú emberek pedig a tavaszi égen átvonuló felhőket nézték töretlen optimizmussal.
A tömegközlekedési járművek természetesen továbbra is közlekedtek, sőt valami felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan rendszeresség is volt a járatok irányításában. Ezen azonban senki sem tudott megfelelően eligazodni. A mindig jól informáltak azzal próbálták az egyre ingerültebbé válókat megnyugtatni, hogy a buszok és villamosok természetesen továbbra is menetrendszerűen fognak járni, a menetrendet viszont bizonyos, közelebbről meg nem magyarázható okokból titkosítani kellett. A harmincegyedikéről elsejére virradó éjszaka folyamán valóban mindent átkódoltak, a villamosokat buszoknak nevezték el, a buszokat pedig metrónak. Az átdolgozás közben fellépett informatikai problémák miatt viszont a trolibuszok megmaradtak trolibusznak, a metró kocsik pedig név nélkül közlekedtek zártrendszerű vonalaikon.
Az oka fogyott információs táblákat természetesen azonnal le kellett volna szerelni, de erre – a közlekedési vállalat súlyos eladósodása miatt – már nem jutott pénz. Az a gondolat is felmerült, hogy új, átkódolt táblákat lenne szükséges a tartó oszlopokra felhelyezni, ez viszont a titkosítás elemi szabályainak is ellentmondott volna. Az ötletet azonnal elvetették. Erre a várható problémára egyébként már azok a tanulmányok is egyértelműen rámutattak, amelyek a titkosítás bevezetése előtt készültek. Sajnos ezek a munkák is erősen megterhelték a közlekedési vállalat költségvetését, de elkerülhetetlenek voltak, mivel szorosan összefüggtek a titoktartási pénzek kifizetésével. A menedzsment célprémiumai is elválaszthatatlanul egybekapcsolódtak a fent említett javadalmazással, és a feltételrendszerek megbolygatása az egész üzemvitelt veszélyeztette volna. Egyesek ugyan kifogásolták a titoktartást előkészítő anyagok nagy számát és terjedelmét, az ellenvetések azonban nem jutottak el a felügyeleti szervekig. Így nem is befolyásolták az előkészületeket, valamint a titkosítás bevezetését. Az akadékoskodók egyébként nem tudták, hogy az Információs Főosztály vezetőjének éves prémiuma a megrendelt tanulmányok számától és mennyiségétől függött. A munkaszerződések ilyen és hasonló jellegű pontjait az országos titoktartási törvény szabályozta, a vezetői szerződések nyilvános részei pedig csupán néhány személyi adatból álltak. A cafetéria kedvezéményeket a szakszervezetekkel történt egyeztetés után véglegesítették.
A tömegközlekedés menetrendjének sikeres titkosítása után a személygépkocsik rendszámainak átrendezése következett. Az erre illetékes hivatal rövid időn belül elrendelte a rendszámtáblák átkódolását, és ezzel sikerült elérni, hogy a külföldi turisták számára teljesen lehetetlenné vált a piréz gépkocsik azonosítása a korábbi rendszám alapján. A belföldi lakosok is csak jelentős utánjárással tudták megállapítani, hogy valóban a szomszéd gépkocsija áll-e a ház előtt. A titkosított országos nyilvántartásban természetesen a régi rendszámon futottak az egyes autók, de ehhez csak a szakemberek szűk köre férhetett hozzá. A rendszer biztonságos fenntartása érdekében ezen a területen is magától értetődően be kellett vezetni a titoktartási pénzt, mint alapilletményen felüli pótlékot. Ez ugyan némileg megterhelte az ország költségvetését, de felsőbb körökben úgy ítélték meg, hogy a zavaros nemzetközi helyzetben egyértelműen az állam és az állampolgárok biztonságának kell prioritást biztosítani.
Egy bizonyos idő elteltével – mint várható volt – halaszthatatlanná vált a vonalkódok titkosítása is. A Belkereskedelmi Minisztérium munkatársai nem tartották elfogadhatónak, hogy egyszerű bolti pénztárosok játszva leolvashassák az egyes áruk vonalkódjait, és ezzel rálátást szerezzenek a beszállító cégek árucikkeinek forgalmára. Többen kifejtették, hogy az információk ilyen laza kezelése a legsúlyosabban sérti az egyes kereskedőházak érdekeit, sőt még a konkurenciának is olyan fegyvert ad a kezébe, amellyel jelentős erőfölényt vívhat ki magának a piacon.
A parlament nem tudott ellenállni a nyomásnak, és rövidesen megszületett a vonalkódok titkosításáról és átkódolásáról szóló törvény. Az egyes kereskedelmi vállalatok menedzserei végre jogosulttá váltak a titoktartási pénzekre, és ezeket haladéktalanul folyósították is nekik.
Néhány év múlva a törvény kibővítésével szinte már az élet minden területén bevezették a titoktartási szabályokat és az ezzel összefüggő javadalmazásokat. Akadtak persze olyan gyárak és intézmények is, amelyeknél a játéktér elég szűknek bizonyult, mint pl. az Általános Harisnya- és Zoknigyár, ahol a titkosítás magától értetődően csak a gyár nevében is feltüntetett két termékre vonatkozhatott. Annyi eredményt azért sikerült elérni, hogy a legtöbb vevő nem tudta megállapítani, miszerint zoknit vagy harisnyát vásárolt-e. Az ilyen cégeknél természetesen a vezetőknek is csak egy szűkebb köre vált jogosulttá a titoktartási pénzek felvételére.
Nem szabad szótlanul elmennünk amellett sem, hogy az egyes vállalatoknál mintha kontraproduktív lett volna a titoktartási törvény alkalmazása. A Duguláselhárítási Biztonsági Szolgálatnál például jelentősen megnőtt a reagálás idő, mivel az átkódolt kódokkal csak nagyon nehezen birkózott meg a rohamkocsik személyzete. Végül úgy oldották meg a problémát, hogy egymás után sorra vették a kerületeket, míg rá nem találtak a dugulás helyére. Ez persze csak a nagyobb településeken okozott gondokat. Jóllehet mindenhova eljutottak a rohamkocsik, de akkorra már a fél kerület víz alatt volt.
Talán a fenti problémák is közrejátszottak abban, hogy a titkosítási törvény kiterjesztése a személyi eldugulásokra, nem ment át a parlamenten. Több képviselő az Atlanti Chartára és a Nagy Francia Forradalomra hivatkozott, az ellenzék pedig a szavazáskor kivonult a teremből. A titoktartási pénzeket így ebben a szegmensben nem lehetett bevezetni. Megint az egészségügyiek húzták a rövidebbet.