Főoldal | Legújabb cikkek | Szerzök | Kulcsszavak | Honlap térképe | Privát rész
Főoldal --Tevékenységünk --"Mit csinálunk"
    - 2009. November - Benyik Mátyás - 382 látogatás

    A Rednews interjúja Tamás Gáspár Miklóssal.

    „A kapitalizmus annyira pusztító és annyira kreatív, hogy úgyse hagyja békén azokat az embereket, akik kicsit is érzékenyek, kicsit is szabadok valamilyen személyes szerencse folytán, valamilyen véletlen miatt abban a helyzetben vannak, hogy elkezdenek gondolkodni, és erre az útra rásegítenek másokat is.”

    TGM: A forradalom munkája nem reménytelen

    "...a forradalom munkája nem reménytelen" 2009. november 18. szerda, 10:54 rednews Politika

    „A kapitalizmus annyira pusztító és annyira kreatív, hogy úgyse hagyja békén azokat az embereket, akik kicsit is érzékenyek, kicsit is szabadok valamilyen személyes szerencse folytán, valamilyen véletlen miatt abban a helyzetben vannak, hogy elkezdenek gondolkodni, és erre az útra rásegítenek másokat is.”

    A Rednews interjúja Tamás Gáspár Miklóssal.

    RN: Nemrég egy konferenciára készült angol nyelvű írásodban kiemelted, hogy Marx politikai jellegű írásaira jellemző egyfajta "jelkeresés". Jelkeresés, de nem abban az értelemben, hogy valamilyen előre meghatározott cél felé tartó folyamatok után, hanem a kapitalizmusban szüntelenül zajló tényleges forradalom, az öntudatlanul, szüntelenül zajló társadalmi átalakulás jelei után. Ha így nézzük az utóbbi két évet - a világgazdasági válság két évét - akkor milyen jeleket láthatunk? Mit is látunk itt tulajdonképpen?

    TGM: Itt olyasmi történik, amit Gramsci passzív forradalomnak nevezett, tehát a háttérben, kevéssé látható módon - és éppen ezért érdekes ezt föltárni - nagyon nagy átalakulás megy végbe, több ponton is. Az egyik pont: megtört egy ideológiai konszenzus, amelyet sikerült negyedévszázadig tulajdonképpen rákényszeríteni az emberekre. Tehát elsősorban az abba vetett hit omlott össze, hogy a spontaneitás, a piacnak és a civil társadalomnak a spontaneitása, a láthatatlan kéz intésére elvezet a bőséghez és a szabadsághoz. (Ez kiterjesztett elmélet, tehát nemcsak a piac láthatatlan kezéről van szó immár, hanem a civil társadaloméról is.) Ezt elég nagy mértékben el lehetett fogadtatni a társadalommal, annak ellenére, hogy az eredmények - közvetlen gazdasági, fogyasztási és egyéb következmények - rendkívül bizonytalanok, időlegesek, visszafordíthatók voltak. Tehát erőteljes átalakulás készteti rá az embereket, hogy ismét a politika felé forduljanak, mert világos, hogy csak tudatos beavatkozással lehet bármit megakadályozni. Hogy ennek a fölszínen észlelhető konkrét politikai hozadéka az etatizmus felé tett fordulat: ezt nem tartom nagy pozitívumnak, még csak rokonszenvesnek se, de ez csak külső jele annak, hogy a mélyben nagyon komoly politikai változás zajlott le, nagyon súlyos következményekkel terhes összeomlása az 1979, azaz a Mrs. Thatcher választási győzelme óta uralkodó ideológiának. Ez az ideológia alkotta az 1989 utáni liberális berendezkedések alapját, tehát ez nem lényegtelen…

    Ha a spontaneitás nem érvényesül, akkor tudatos beavatkozásra van szükség: ez az ideológiai fordulat tulajdonképpen megtörtént, és szerintem a politikai harcnak az egyik fontos útkereszteződése, hogy a tudatos beavatkozás hogyan történjék, és elsősorban, hogy ki csinálja. Ez tehát a „harci kérdés” - a valódi forradalmi baloldal, a valódi mozgalom, illetve a különféle, „haladó”, szociáldemokrata meg egyéb mérsékelt törekvések között. A mai szociáldemokraták lényegében azt gondolják, hogy az eddigi erőknek egyszerűen technikai és ideológiai-stratégiai, tehát nem elvi, nem fundamentális módosítást kell végrehajtaniuk, és ezért politikai átcsoportosításra van szükség. Amit nem sikerült végrehajtaniuk egyébként, ebbe belebuktak, ennélfogva nem azok az erők állnak nyerésre, amelyek a változást az eddigi erőösszefüggésben képzelik el. A szociáldemokrácia bukására ez is jel, ez is mutatja, hogy a „polgári baloldalnak”, ahogy ezt nevezték Magyarországon hosszú ideig, egyszerűen nincs most már sem politikai, sem ideológiai ereje ahhoz, hogy ezt a változást maga irányítsa. Most fönnállna elvileg az a lehetőség, hogy a tudatos politikai beavatkozást, a politikai konjunktúrának a megértését és a megváltozatását az establishment-en kívüli erők vegyék a kezükbe. A lehetőség eszmei értelemben fönnáll, és ez nagyon fontos. Mert változás történt a társadalom appercepciójában arról, hogy mi a probléma, és merrefelé lehetne keresni a megoldást. Ez a megoldás politikai jellegű lehet csak. Spontánnak nevezett piaci folyamatok láthatóan a szakadékba viszik az egészet. Ez van a változások középpontjában, s itt a világnézeti eszmélés voltaképpen megelőzte a gazdasági világválságot.

    Tovább: a technikai, munkaszervezési, logisztikai és kulturális változások következtében relativizálódott az a fogalom, amely a hagyományos baloldalon mindig centrális volt: ez a munka. Lényegében mind a klasszikus szociáldemokrácia, mind a klasszikus bolsevizmus teljes foglalkoztatásra törekedett, lényegében tehát arra, hogy a munkának a tőke alá vetését úgy hajtsa végre és terelje reményei szerint emancipatorikus irányba, hogy mindenkit besorol a tőke-munka kontinuumba, a társadalomban tehát nincsenek, csak tőketulajdonosok, illetve tőketulajdon nélküli foglalkoztatottak: dolgozók, munkások, proletárok - és a két szembenálló erő csatája pedig a munkásmozgalom működésének, többségi jellegének, hatalmi fölényének következtében eltolja az erőegyensúlyt a proletariátus javára. Lényegében ezen alapszik mind a szociáldemokrata, mind a bolsevik gondolat, más-más politikai fölépítmény-elképzelésekkel. És ezért van az, ha megnézzük Kautskynak az Út a hatalomhoz c. munkáját, vagy megnézzük Lenin híres cikkeit, látjuk, hogy a proletariátus politikai hatalma itt a kulcskérdés, mert akkor őszerintük el lehet tolni az erőegyensúlyt, és így a munkásosztály a tőkével szemben egyre erősebb pozíciókra tesz szert, egészen addig, amíg kisajátítja, megszünteti.

    Attól eltekintve, hogy ez nem sikerült, bár elég nagy engedékenység kell hozzá, hogy az ember ettől eltekintsen, ugyanis sem a szociáldemokrata, sem a bolsevik variáns nem sikerült, annak ellenére, hogy természetesen elért eredményeket (a jóléti államnak mind a nyugati, mind a kelet-európai variánsát a „szocializmusnak” nevezett egalitárius etatizmus változatai valósították meg együtt a konformizáló, represszív, manipulatív, nárcizmusra és önrombolásra hajlamosító tendenciáival együtt), ami nyilvánvalóan egyfajta politikai hatalmat adott a munkásosztálynak, részvételi lehetőséget a politikai hatalomgyakorlásban, miközben a kizsákmányolás, az elidegenedés, az élet végletes beszűkülése zavartalanul folytatódott, hogy a szovjet típusú zsarnokságok rémtetteiről ne is tegyünk említést. De ezek mindig visszavehető politikai kompromisszumok voltak, a tőke működtetőinek taktikai engedményei, mert nem történt a rendszerben alapvető mély változás, bár a rendszeren belüli (jövedelmi, fogyasztási) erőviszonyok valóban eltolódtak valamelyest a munkásosztály javára, tehát nem állítom, hogy ideiglenes eredményei ne lettek volna ezeknek a világmozgalmaknak. Persze, hogy voltak, és ezért lehetett elfogadtatni és ezért lehetett lelkesíteni százmilliókat emellett a program mellett. Nem vált az világossá sokak számára, ami pedig Marx elméletéből persze kihüvelyezhető, s amire Marx már a Gothai program kritikájában figyelmeztetett: a munka pozitív értelemben nem a kizárólagos értékteremtő (hiszen a természet is az), és a munkának mint értékteremtő tevékenységnek nem kell ilyen prométheuszi karaktert tulajdonítani. Hiszen elidegenült, elidegenítő, nem pedig emancipáló és a sorsunk fölötti uralmat elősegítő aktivitás. Most láthatóvá válik, hogy a prekarizációval és a technikának olyan fejlődésével, s amely most aztán már igazán radikális formában teszi fölöslegessé a munkaerő jelentős részét, azok a fajta csaták, amelyek a munkaidő körül folynak, és amelyeknek praktikus eredménye, hogy egyre kevesebb ember dolgozik egyre többet (ahelyett hogy egyre több ember dolgoznék egyre kevesebbet, ami normális humanista cél volna) tárgytalanná válnak. Ezek a problémák, meg a produktív munkából kiszoruló százmilliók eléggé föltűnő látványa, és ennek következtében a „szociális ellátórendszereknek”, ahogy ezt nevezik, tehát a segélyezésnek a krízise (Sozialabbau, „szociális leépítés”), világosan mutatja, hogy a munkát középpontba állító klasszikus szocialista stratégia értelmetlen.

    Tehát nem a munka glorifikálása, nem a munkába való beállítása százmillióknak a megoldás, a munka nem vált meg, ez az ősi és a történeti szocializmus mint „valóságos mozgalom” (Marx) által fölvett tartalom szükségképpen lelepleződik mint a kapitalizmushoz fűződő illúzióknak ideológiailag is elavult (noha még mindig veszedelmes) formája. Most már láthatóvá kell hogy váljék: a tőke alávetettségében fölhalmozott holtmunka mint a gazdagság forrása egyáltalán nem jelenti az élőmunkának az egyetemessé válását, amely valamiféle értékteremtő és produktív tevékenységben egyesítené „a népet” (s ehhez még mindig ragaszkodik a hagyományos munkásmozgalom kis maradéka). Az emberek kezdik érzékelni, hogy a tőke-munka dichotómia nem fed le mindent, és ennél nagyobb válságban a kapitalizmus nem lehet, hiszen pont ezen a dichotómián alapszik.

    Ezáltal az egész nehézkedési ereje meggyengül, ahogy világos lesz mindenki számára, hogy a társadalom többsége soha többé nem fog produktív munkát végezni a tőke számára (mert erre se szükség, se lehetőség nincsen a technikai fejlődés következtében), és hogy olyan tőkés gazdaságon kívüli egyéb tényezők lépnek be mint domináns szereplők, mint a természeti erőforrások kimerülése - ennek folytán az emberiség viszonya a saját magán kívüli szférákkal így közvetlen politikai kérdéssé válik. Mindig az volt persze, csak most már ideológiailag is látható. Ez azt mutatja, hogy a mélyben egyre több olyan gócpont jelenik meg, amelyet ha valamely politikai mozgalom tudatosítani és használni tudna, teljesen kifelé mutatna a kapitalizmusból.

    Hiába szenvedi el a hagyományos baloldal egyik hatalmas vereségét a másik után - többek között azért mert képtelen politikailag értékesíteni az új tanulságokat - , mindenki sejti, hogy valami nincs rendben, de alapvetően nem csinálnak semmit, alapvetően minden baloldali pártnak a munkahelyteremtés a jelszava („Jobs! Jobs! Jobs!” - ez állt a németországi Zöldek választási plakátján...), ahelyett, hogy a munkát mint az emancipációra vágyó emberiség egyik ellenségét kezelnék, és a munkától való szabadulás stratégiáját próbálnák meg. Ez utóbbi majd valószínűleg be fog következni, amennyiben katasztrófák nem teszik lehetetlenné az autonómiára irányuló emancipációs politikát vagy akár magát az emberi életet. Tehát nagyon is látok rejtett tendenciákat, amelyek a mélyben mozognak, anélkül, hogy a kritikai kultúrától de facto eltiltott embercsoportok, szociokulturális miliők számára fölismerhetők lennének, anélkül, hogy igazán összeállnának bármilyen mozgalom lelkében koherens stratégiává. De teoretikusan fölismerhetők, és ha valaki az elméletben fölismeri őket, akkor fölismerhetik mások is, a dolog nem lehetetlen, intellektuálisan rendelkezésre áll (és nem állna rendelkezésre, ha nem volna mit fölismerni), tehát ezek realitások; a jelek megvannak, ezeknek a jeleknek az összeállítása koherens politikai teóriává: ez az, amire szükség van, hogy legalábbis a szellemi alapjai létrejöjjenek egy mozgalomnak, amely kifelé vezetne ebből a mizériából.

    Hozzá kell tennem ehhöz valamit: az „elmélettel” mint olyannal szembeni gúnyt már két és egynegyed évszázaddal ezelőtt elintézte Immanuel Kant, evvel nem kell foglalkoznunk. Az elmélet szó azonban Althusser és az új baloldal (1956-1979) óta egy bizonyos elméleti beszédmódot jelez. Az elmélet beavatkozás. Már a németországi új baloldal fiatalon elhunyt teoretikusa, Hans-Jürgen Krahl 1966 és 1969 közötti töredékes följegyzéseiben (Konstitution und Klassenkampf, 5. kiadás, Frankfurt/M.: Verlag Neue Kritik, 2008) talán mindenkinél jobban érzékeltette, hogy az elméletre az antikapitalista mozgalomnak lényegi okokból van szüksége, nemcsak azért, hogy megalapozott hatalmi stratégiára tegyen szert. Ő az antiautoritárius mozgalomnak az elméletellenességét akarta leküzdeni, amiben igaza is volt, mert a legmerevebb maoisták vették kezükbe a mozgalmat (pl. a KBW, azaz: Kommunistischer Bund Westdeutschland), akik szétzúztak mindent, ami 1968-ban nagyszerű volt. Számomra – ahogyan ezt november elején Párizsban elmondtam – azért lényegi az elméleti akció a politikában, mert a kapitalizmus természete rejtett, okkult. Látszólag semmiféle kényszer nem érvényesül abban, hogy valaki „a munkapiacra lép”, a munkaszerződés önkéntes, van törvény előtti egyenlőség, némi szólásszabadság – végül is szabadlábon vagyunk, nem? – és így tovább. A kizsákmányolás és elnyomás primér valósága nem érzékelhető közvetlenül (ezért íródott A Tőke...), így a kapitalizmusban minden „szociális” és „gazdasági” kérdés közvetlenül csak a politikai akcióban és a vele egylényegű, „leleplező” elméletben mutatkozik csak meg. Az uralkodó osztályok beérhetik a fölülettel – amelyet ők is gyakran tragikusnak látnak, gondoljunk Max Weberre – , az állagőrző konzervatívok (a maguk szempontjából nagyon okosan) ellenzik a filozófiát, a historizált fönnállóval („a hagyománnyal”) szemben a pietás, az áhítatos tisztelet álláspontjára helyezkednek. Az elmélet – és a forradalom – fölforgat, fölhozza alulról azt, ami rejtett, titkolt; és persze fölhozza azokat, akiket az uralkodó rend odalenn tart.

    RN: Arra utaló jelek, hogy ezek a felismerések már artikulált módon a politikai szférában megjelennének…, ilyenekről azért még nem nagyon beszélhetünk.

    TGM: Hát kevéssé, de van egy csomó olyan mozgás, ami arra utal, hogy egyre inkább. Az iraki háborúról írtak többen, többek között T. J. Clark művészettörténész, aki a Szituacionista Internacionálé egyik utolsó jelentős tagja, ő és más radikálisok (Retort néven) ott San Francisco környékén összeállítottak egy programot. Ez háborúellenes program, illetve az új elnyomás karakterét próbálja megfogalmazni, és nagyon határozottan számol ezekkel az új realitásokkal például. Kis pontokon kezdenek létrejönni, ha nem is a radikális programok, de teóriatöredékek, amelyek azért nagyon komolyan számolnak ezekkel a dolgokkal. Gondolok például a németországi Wertkritik-re [szerk.: több németországi folyóiratot is szoktak sorolni ide, pl.: EXIT!, Krisis, Streifzüge, 180 Grad], vagy Franciaországban arra a híres írásra, amelyből már nemzetközi botrány lett, az új autonómok (Comité invisible) szellemes és költői kiáltványára: L’Insurrection qui vient (Párizs: La Fabrique, 2007). A botrányt a New York-i Semiotext(e)-nél megjelent fordítás váltotta ki, a mainstream sajtó ordított: „Ezek már megint itt vannak!” Hát igen. Itt nem az történik, amire a régimódi baloldal gondolna, hogy „az új realitásokhoz kell alkalmazni programunkat”. Hanem sokkal fontosabb dologról: az új realitások lehetővé teszik, hogy az emberek megint lehatoljanak a mélybe, ahol a kapitalizmusnak az általános tulajdonságai ismét láthatóvá válnak: például, hogy az akkumuláció milyen mértékben független attól, amit a polgári társadalom munkának (azaz – az uralkodó osztály szemszögéből nézve - célirányos-céltudatos, jelentésteli, „önmegvalósítást” is szolgáló, értelmes, szép tevékenységnek) képes látni, meg milyen csekély köze van a gazdasági fejlődésnek az emberi szükségletekhez, és az emberi szükségletek milyen mértékben meghatározottak a kapitalizmus szerkezetváltozásai által. Nem meglepetés, hogy helyreáll a kontinuitás a szocialista mozgalmak régi alapvető intuíciói (amelyek Marx műveiben találhatók elsősorban) és a mai forradalmi praxis között, amely elsősorban teoretikus praxis, aminek a léte önmagában is egy nagyon nagy dolog… Amit nagyon lényegesnek tartok, hogy a radikális örökség – nem is kontinuitása, hanem – invarianciája egyre szembetűnőbb, így a Wertkritik munkáján túl (s fölhívnám a figyelmet Robert Kurz szenzációs esszéin kívül Helmut Reichelt, Hans-Georg Backhaus, Michael Heinrich akadémikusabb munkáira is) szembeötlő, milyen kreatívan használják a kritikai elmélet eszköztárát a forradalmárok is (vö. John Holloway, Fernando Metamoros, Sergio Tischler [szerk.]: Negativity and Revolution: Adorno and Political Activism, London: Pluto, 2009), tekintet nélkül Adorno és Horkheimer saját pesszimista és konzervatív következtetéseire, politikai konformizmusára.

    A hagyományos munkásosztály és – mostanában hozzá szoktam tenni - a hagyományos burzsoázia eltűnt (erről Bécsben beszéltem az André Gorz-emlékkonferencián), ami nem azt jelenti, hogy a tőkeviszony megszűnt, nem azt jelenti, hogy nincs többé kizsákmányolás, hanem a régi kulturális, politikai formájukban és településszerkezeti formájukban, ezek az osztályok nem állnak úgy fönn, mint régen. Nem beszélve a „klasszikus modernista” polgári kultúráról vagy a „művelt polgárságról” (Bildungsbürgertum). De nem hiszem, hogy föl kell adni a törekvést, hogy a termelőeszköz-tulajdontól megfosztott termelőknek, illetve a tőke-munka kontinuumból kiszorulóknak az új proletárforradalmi mozgalma létrejöhessen. Tehát a jelek kibuknak, hogy úgy mondjam, átvérzik a kötést. Az elkötelezett, radikális értelmiségi arra való, hogy próbálja ezeket a jeleket látni, fölismerni, értelmezni, átélni, s a jelek értelmezése nyomán megváltozni. Ha valaki elkötelezett, nem azt jelenti, hogy emiatt elfogultan fogja olvasni a jeleket, hanem kiválogatja azokat a jeleket, amelyek az emancipáció irányába, a fölszabadulás irányába mutatnak.

    RN: Ezekben a tendenciákban az a lehetőség is megvan, hogy ezek kizárólag negatív formában jelennek meg. Tehát mondjuk a technológiai fejlődésnek az élőmunka-helyettesítő hatása az élőmunka szerepét (relatíve) csökkenti, és azt a munkaerőt, amit kilök a termelésből, nem teszi kevésbé függővé a tőke-bérmunka világától, a tőle való függés megmarad. Ez vezethet oda is, hogy a tőkével nem rendelkezők különböző csoportjai között (akik a társadalom nagy többségét alkotják) fokozódnak a belső konfliktusok.

    TGM: Természetesen, pontosan ez teszi lehetővé azt a reakciós fordulatot, amely mindenütt, de különösen a ma legreakciósabb földrészen, Európában látható. Nem arról van szó, hogy a permanens forradalom politikai esélyei javultak volna, erről szó nincsen, a politikai helyzet maga borzasztó, ennek, amit leírtál, szerintem nagyon helyesen, az extrém következménye, amit egyszerűen rasszizmusnak, xenofóbiának neveznek, amit a tőke politikai expozitúrái is erőteljesen szorgalmaznak (a legősibb technika az „oszd meg és uralkodj”), hogy a különféle csoportokat szembefordítsák egymással. Mondok egy nagyon primitív, brutális magyarországi példát, hogy ez hogy megy. Amikor azt mondják a neokonzervatív és a nemzeti jobboldalon (segítek: a kormánypárton és az ellenzékben) egyszerre, hogy többek között azért kell a segélyeket csökkenteni, mert a segélyek és a minimálbér közötti különbség olyan csekély, hogy nem motiválja az embereket arra, hogy munkát vállaljanak - mintha volna munkahely, no jó, de a vita kedvéért tegyük föl, hogy lenne munkahely - , nos, természetesen az lenne a megoldás, ha fölemelnék a minimálbért, nem pedig a segélyeket csökkentenék. De jelenleg sikerül a társadalomnak azt szuggerálni, hogy mindazok, akik ebben a munka-tőke kontinuumban nem helyezkednek el, azok valamilyen értelemben a társadalom patológiáinak a kifejezői, vagy a liberális változat szerint az áldozatai (a fasiszta szerint az okozói). Mintha a kizsákmányoltaknak az a csoportja, amelyet a munkahelyeken zsákmányolnak ki, és az, amelyet a munkanélküliség révén zsákmányolnak ki, nem rendelkeznék közös érdekekkel. Ebben persze nagyon sikeres az establishment, különösen Európában, Európa ma bizonyos értelemben a nemzetközi reakció középpontja, sokkal inkább, mint az Egyesült Államok, nem beszélve Dél-Ázsiáról vagy Latin-Amerikáról. Ennek erőteljes dinamikája van, amelyet a félelem fűt, félelem attól, hogy ebből az alávetési szerkezetből, az élőmunka által dominált szerkezetből az emberek kiesnek. A társadalom elhitette a tagjaival, hogy az a vég. Két jogcím van arra, hogy éljen, életben maradjon valaki ebben a társadalomban: vagy tőkéje van, vagy bérmunkát végez. Akinek se tőkéje, se bérmunkája, azt ez a társadalom meg akarja fosztani az életlehetőségeitől: hogy csakugyan megfoszt-e tőlük embermilliókat vagy se, az politikailag viszonylag közömbös, mert ez a dinamika már eléggé áthelyezi az osztálykonfliktust arra a térre, amely a tőkének ideológiai, TEHÁT hatalmi tekintetben előnyös. Evvel már jól járt, nem is kell ezeket az embermilliókat gyakorlatilag éhhalálra ítélni, elég ezt kilátásba helyezni, mert ez inspirálja és motiválja a szélsőjobboldali mozgalmakat, amelyek még kevésbé hitelesen antikapitalisták, mint voltak a harmincas években.

    RN: Ebben a helyzetben az európai baloldal részéről még legitim dolog egyáltalán, amit például a Die Linke mutatott a választási kampányában, amikor szociáldemokrata programot próbált teljesen defenzíve képviselni?

    TGM: Nyilvánvaló, hogy jelen pillanatban a hagyományos munkásmozgalomból leszármaztatható összes áramlat ezt a jóléti- állami defenzívát folytatja; és már fölfigyeltek rá a németországi baloldalon, mondjuk a Die Linke sajtójában (pl. a junge Welt-ben) is akár, hogy ez a defenzíva csak a munkásarisztokráciát (mondjuk így, meghitt régi terminussal) védi, védhetné, és ebből kimarad a bevándorló vagy akár a harmadik generációs színesbőrű, kimaradnak a nők, és kimaradnak a szokványos szörnyű munkafegyelemre nem képes és nem hajlandó, lázongó fiatalok... Tehát avval gyanúsítják, hogy van benne némi tudattalan rasszizmus, szexizmus stb. Nos, ez nem túl jó megközelítés, de azért a bírálók, főleg az alternatív-autonóm baloldalon, sejtik, hogy ezeket a csoportokat egymástól elválasztani nem szabad. Pont arra való a politika, hogy a közös eredetű, de származékosan széttartó tendenciák különálló elemzéseit egységes politikai programmá változtassuk. Mi a közös a családi házában lakó szerszámlakatos vagy középiskolai tanár vagy a squatban (foglalt házban) meghúzódó drogos, HIV-pozitív afrikai srác érdekeiben? Ezt nem ördöngösség megérteni, de ennek a megértetését teszik a legnehézkesebbé a hatalmi vagy erőviszonyok, mert ez már a lényegre irányul – ami persze tilos.

    Ennek a világos megvitatása a legfontosabb mind a közvetlen (poszt)fasiszta hódítás visszavetése, mind általánosságban a kapitalizmus egyeduralmának a megrendítése tekintetében.

    Márpedig a jelenlegi hivatalos, parlamenti baloldal nem ezt csinálja, hanem megáll a fölületnél, és utóvédharcokat folytat, amelyet részben az motivál, hogy meg tartania a szervezeteit, az intézményeit, a befolyását, a vagyonát. Ez önvédelmi reakciója egy szervezetnek, amit lehet kárhoztatni, de meg kell érteni. Teljesen automatikus dolog valamely intézményrendszer részéről, védi a munkások filléreiből származó betéteit, részvényeit, alapítványait meg a múltját, de kétségtelen, hogy ez nemcsak, hogy nem elegendő, hanem egy adott ponton reakcióssá válhat. Eljuthatunk az „Út a munkához” jellegű dolgokhoz...

    Egyébként a legbrutálisabb ilyen programokat mindenütt a balközép vezette be (főleg Clinton és Tony Blair): ezek a „workfare” átképzési programok lényegében ma már semmi más célt nem szolgálnak, mint a munkanélküliek üldözését, akik a rendfönntartás érdekében, a tőke fölügyelete alatt maradnak, hiába munkanélküliek. Állandóan versenyezniük kell egymással, versenyeztetik a munkahelyhez jutás esélyeivel se rendelkezőket, hogy megmaradjanak az intézményrendszeren belül annak ellenére, hogy nem fizetnek nekik semmit. Benne kell maradni a tőkés intézményrendszerben ingyen, amire azért a dologház óta nem volt példa. A cél – akár a közmunka esetében – nem a profit közvetlenül, hanem a profittermelő rend megszilárdítása, és a még szervezetten dolgozók megfélemlítése a példa statuálása révén.

    Angliában van ez az asbo (anti-social behaviour order): ha valaki „antiszociálisan” viselkedik, mindenféle büntetőintézkedéseket lehet vele szemben foganatosítani, bírói ítélet nélkül, ez közigazgatási eljárásban történik. Tehát a kényszerű fegyelmezése a produktív munka szférájából kiszorultaknak erőteljesen megy. (Franciaországban és Németországban is kijárási tilalmat rendelnek el a kamaszoknak, Blair „moralizmusának” mintájára.) És nagyon vékony, nem morálisan, hanem logikailag, a választóvonal a baloldali szociáldemokrata és az ilyen „harmadikutas” elképzelések között. Mindezek a munkára koncentrálnak mint megváltó karakterre. Evvel szakítani kell. Ha valaki komolyan veszi az antikapitalizmust, akkor nemcsak a tőkével kell szakítani, hanem a munkával is szakítani kell, mert a kettő összetartozik.

    RN: Időnként érzek egy olyan veszélyt itt, hogy összekeveredik az önmagában helyes intenció a leíró elemzéssel. Arra gondolok, hogy pl. a Wertkritik szerzők gyakran egyszerűen azt állítják, hogy a technológiai fejlődés miatt az élőmunka már a mai kapitalizmus számára is feleslegessé vált. Miközben ez empirikusan nem igaz. Persze az össztőkén belül relatíve csökken az élőmunka aránya, de az össztőke által "felszívott" élőmunka-mennyiség abszolút mértékben azért nő: Európában és globálisan is nőtt a foglalkoztatottak száma az utóbbi évtizedekben, a globális proletarizáció dinamikusan haladt előre. Tehát rendben van, hogy a tőkerendszer emancipatorikus meghaladására törekvő program központjában ne a munka álljon, bizonyos értelemben épp az "absztrakt munka", az értéktermelő munka elleni harc legyen a cél - de emiatt nem kellene elfelejteni, hogy a kapitalizmuson belül igenis a munkavégzés a rendszer bázisa...

    TGM Persze ezek a szerzők szeretnek hatalmas túlzásokba esni, különösen Robert Kurz, aki egyébként zseniális ember, meg inspiráló, szellemes, jó szerző, szeretném, ha legalább olyan nagy sztár volna, mint Žižek vagy Negri, ez be is fog következni, gondolom. És ebből persze következik az osztályharc lebecsülése, amit nem tartok indokoltnak. De ők mégis bizonyos értelemben újrafölfödözik azt a marxi intenciót, amelynek a lényege mégiscsak az (amint kifejtettem Telling the Truth about Class c. esszémben, ahol szembeállítottam a marxi és rousseau-i szocializmust), hogy nem azt gondolja, hogy a munkásosztály a meglévő tulajdonságai, az erényessége révén mintegy áttéríti a társadalom többi részét, és a szorgalmas munka gyakorlásával, a luxusra, tulajdonra, önzésre épülő burzsoá életmódot meg fogja szüntetni az altruizmusával - hanem éppen ellenkezőleg: azt mondja, hogy a proletariátus megszüntetése a szocializmus első számú követelése. Lényegében a marxi alapintenció újrafölbukkanásának meg a hagyományos munkásmozgalom összeomlásának a körülményei között érthetően eltúlzott reakció az Arbeiterbewegungsmarxismus szigorú elutasítása, de anélkül, hogy föltétlenül hinnék ezekben az elméletekben, inspirálónak tartom őket. Magam tőlük teljesen függetlenül jutottam filozófiailag némiképp hasonló, de politikailag élesen eltérő következtetésekre.

    Fontosnak tartom, hogy hangsúlyeltolódás történik, ami egész egyszerűen azt mutatja, hogy a radikalizmus csakugyan kezd végre a kautskyánus gyökerektől eltávolodni. (Legyen itt szabad megjegyeznem, hogy Karl Kautskynak, ennek a nagy szocialista tudósnak a lebecsülése, amely Leninnel és Trockijjal kezdődik, akik egyébként rengeteget tanultak tőle, intellektuális értelemben nem indokolt. Akkor se, ha az ő empirizmusa és pozitivizmusa természetesen elavult. De ez az ómódiság nem födheti el óriási tudományos érdemeit és egészen hihetetlen tudását, éleselméjűségét. Utálom az előítéleteket.) Mert még a szélsőbalon és az ultrabaloldalon is, tehát a trockistáknál, más radikális kommunista csoportoknál (pl.az ICC-nél) ez a paradigma azért fönnáll. Az egész változás és annak radikális észrevételezése azt mutatja, hogy az "invariancia", a változatlan alapfölismerések élnek. És a proletárforradalmi program is él a szónak világtörténeti értelmében. Ezt újabb és újabb jelek mutatják, ennek fölismerése tanulságos is, meg hasznos is, meg mulatságos is.

    RN: Esetleg még a gazdasági válságról…Ha elfogadjuk a klasszikus marxi válságelméletet (és jobb elméletünk nem nagyon van) és belátjuk, hogy a jelenlegi válság valamilyen (nem feltétlenül közvetlen) formában egy túlakkumulációs és profitabilitási válság, akkor nyilván felmerül, hogy mi is az ilyen válságoknak a "megoldása" a rendszeren belül: az, amit Marx "a tőke elpusztításának", a "tőke plethórájának" megszüntetésének nevez. „A tőkének a válságok általi elpusztítása” - ahogy Marx fogalmaz. Történelmileg nézve ez elég vészjósló forgatókönyveket vet fel...

    TGM: Igen, hát én egyáltalán nem vagyok a katasztrófa híve. Részt vettem Londonban a Historical Materialism konferenciáján, ahol világossá vált számomra egy vita során, hogy azt gondolják sokan, hogy a válság okozta rombolást szocialista irányú politikai változásra lehetne kihasználni. Ez még sosem jött össze, és most se fog összejönni. Akkor is így gondolom, ha magam is világossá tettem – „Szürkület” c. írásomban – hogy ez szerintem is túlakkumulációs válság, amelyet hitelválsággá az változtatott, hogy az amerikai állam ezt nem merte az életszínvonal túl meredek süllyesztésével „orvosolni”, ezért kellett a jelzáloghiteleket a nagy semmiből, fiktív tőkékkel finanszírozni.

    RN: Nem túl jó stratégia...

    TGM: Persze, de hát az emberek reménykedni akarnak, cselekedni akarnak, elkerülhetetlen, hogy ne legyenek illúzióik, amikor látják, hogy az ellenfél gyöngül. Az ellenfél nem úgy gyöngül, ahogy mi szeretnénk, mert a tőke pusztulásával a tőkés társadalomban minden pusztul, ezért kell komolyan vennünk, hogy tőkés társadalomban élünk, és így az érdekeink sajnos sokkal inkább elválaszthatatlanok a tőke érdekeitől, mint amennyire ez erkölcsileg kívánatos volna, ettől ilyen borzasztó ez a társadalom… Látszólag megengedi az ellenállást, inkább, mint az ókori Egyiptomban, hisz a közvetlen fizikai erőszak nincs annyira jelen. Az a dologban a démoni, hogy a lázadóknak, a forradalmároknak se lehet közömbös - föltéve, hogy a tőkés rendszer marad - , hogy pusztul a tőke, vagy nem pusztul a tőke. Következésképpen hatalmas konszenzus van annak érdekében, hogy ne pusztuljon. És erre támaszkodik a korrekciós szakasznak az egész politikája, mondván, hogy „a ti érdeketek is!” - ami igaz; „hozzatok áldozatokat, hogy helyrehozhassuk!” - ami viszont nem igaz, ha belátjuk, hogy a profitráta nem természeti abszolútum. De szerencsétlenségünkre egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy ez nincs így. Ezért van ereje továbbra is a neoliberális argumentációnak egy ponton: a tőkés társadalom, a tőkés rendszer totális - ez igaz, ebből persze egyáltalán nem következik, hogy ennek a rendszernek a fönntartásáért, amely, mondhatni, egyáltalán nem helyes rendszer, mi több: pusztító és végzetes, hozzanak az emberek áldozatot. Nem következik logikailag, de amellett már érvelni kell, hogy miért nem.

    Tehát azt mondani, hagyjuk csak pusztulni, nem lelkiismeretes válasz, bár szívesen mondanám, jól esnék. A kérdés az, hogy van-e - ez már tisztán politikai kérdés - erőnk, hatalmunk arra, hogy vállaljuk a válság végső következményeit, mert van politikai kilátás a rendszer megváltoztatására. Tekintet nélkül a rendszeren belüli következményekre érdemes-e a bomlást előmozdítani, mert ez azzal a perspektívával kecsegtethet, hogy ebből keletkezhet valamiféle kommunista társadalom. De hát sajnos ez nincs így. Ezért van az, amivel engem is vádolnak, és mindenki vádolható vele, hogy kétszínűek vagyunk, tekintettel arra, hogy két szinten kénytelen az ember beszélni. Fönntartani a kommunista perspektívát: ki innen, el innen; másrészt ebben az elmondhatatlanul gyenge helyzetben, amelyben teljesen megoldatlan a proletariátus szerveződése, mert az a két alapforma, ami létezett eddig, a szakszervezet és a baloldali munkáspártok, súlyos válságban, fölszámolás alatt van, és új szerveződési formák, amelyek – az én kívánságaim szerint – a munkástanácsi eszme valamiféle utódai kellene, hogy legyenek, nem láthatók. Meg kell mondani, hogy mi az, amit az ember a rendszeren belül talál harcra érdemesnek, és mi az, amit csak föltételesen javasolhat. Föltéve, hogy a forradalomnak nem pusztán csak passzív jellege lesz, hanem aktív kilátásai is. A passzív forradalmat most is a tőke hajtja végre saját maga ellen. De a biztosra vehető katasztrófa még nem forradalom. Csak pusztulás. A rendszer legradikálisabb gyűlölői még a pusztulást is jobban szeretnék, mint a kapitalizmus újabb, a proletariátus számára elviselhetetlenül költséges konszolidációját. Én csak ritkán.

    A kétségbeesés elég nagy ahhoz, hogy irreális jelszavakkal reménytelen harcokba vigye az embereket. Nemrég beszélgettem fiatal barátaimmal külföldön, akik azt mondták, hogy mégiscsak komolyan kell venni, hogy nem volna-e érdemes ismét a terrorizmus (nemcsak általában a „direkt akció”) felé fordulni. Ez nem tréfa, a kétségbeesés hihetetlenül nagy. Persze nemcsak a válság az oka. A fasizálódás és hasonlók bőven okot adnak rá.

    A kérdés az, hogy a mozgalom történelmi apályának ebben a pillanatában mi az, amit lelkiismeretesen lehet, nem akárkinek, hanem a radikálisan gondolkodóknak, a kapitalizmusból kifelé törekvő embereknek mondani - ami a szűkebb közösségünk, miliőnk, és ami reménybeli mozgalmunknak tetszik.

    Érdemes-e ebben a rendszerben bármiféle „szocialisztikus” vagy egalitárius reformfolyamat mellé állni, amely ideiglenesen humanizálja a viszonyokat úgy-ahogy, vagy pedig azt kell mondani most tényleg, hogy jöjjön akkor a benzinespalack, vagy pedig ne csináljunk semmit, mert minden elveszettnek látszik, ez a harmadik lehetőség. Egyébként meg kell mondani, hogy a harmadik lehetőség látszik beválni. Meg kell nézni, az antiglobalista és szociálisfórum-mozgalmaknak gyakorlatilag kampec, maradt néhány aktivista, az antiglobalista bürokrácia… Mert ez alapvetően mentalitásában, érzésvilágában radikális, programjában reformista mozgalom volt, és hát nem ment semmire. Az igazi nagy varázslat az lenne, amire törekedni kell, ha ennek a valószínűsége és az esélye nem is túl nagy, hogy gyakorolva azt az egyáltalán nem forradalmi erényt, amit úgy neveznek, hogy részvét, együttérzés, szánalom, szolidaritás emberekkel, akik szenvednek, az embernek pártolnia kellene mindenféle egalitárius változtatást és beavatkozást a folyamatokba. Illúziók nélkül, akkor is, ha néhány százezer ember néhány évre haladékot nyer az éhenhalással szemben, ez kétségkívül helyes, tehát én egyáltalán nem vagyok ellene bármilyen oldalról érkező (gyakorlatias embermentő) gondolatnak, szégyenemre még az alamizsnálkodásnak se. De ugyanakkor tudni kell, hogy ezek a netán megkísérelhető „jóléti” reformok, a posztfordista szakaszban végbement mindenféle, nemcsak technikai, hanem infrastrukturális, urbanizációs, kommunikációs, szokásrendi, műveltségi változások miatt nem könnyűek. Én helyeslem, hogy bárki megpróbáljon fogyasztói piacot bővíteni, fizetőképes fogyasztói keresletet serkenteni, de azt is meg kell mondani, hogy ez nem lesz megoldás. Ezek enyhítő, palliatív eljárások, de senki nem mondhatja, hogy ez tartós megoldás lenne. Ez tragikus pillanat: ha az ember megnézi a Marx-Engels levelezést, pont ettől féltek az öregek, hogy olyan pillanatban érkezik el a kapitalizmus kimerülése, amikor az ellenerők is fáradtak és tehetetlenek. Ebből aztán valami egészen sötét dolog jöhet ki, a „szocializmus vagy barbárság” kellemetlenebbik pólusa. Viszont szerintem azt is tudnia kell ugyanakkor minden radikális antikapitalistának, hogy a világ megmentésén dolgozik. A túlélés esélyei ebben a rendszerben romlanak. Nem mondom, hogy lehetetlenek, de rosszak. A rendszer megdöntésén iparkodók emberbaráti munkát végeznek.

    RN: Arra is gondoltam, hogy történelmileg tekintve, ha megnézzük az utóbbi két gazdasági világválságot, a tizenkilencedik század végit és a Great Depression-t, a "megoldása" mindkettőnek erőszakos, háborús volt. Az első egy imperialista impulzusba, majd egy világháborúba torkollott, a második pedig fasizmusba és a második világháborúba. Bár a jelenlegi helyzetben nehéz elképzelni egy ilyen jellegű konfliktust a centrumhatalmak között, de ez akkor is így volt sokak számára. Tehát nem lehet kizárni, hogy a válság esetleg ilyen konfrontatív irányba tereli az eseményeket...

    TGM: Kizárni semmiképpen nem lehet. Jelen pillanatban komoly világnézeti akadályai vannak. Még mindig a világ legtöbb részén a neoliberális establishment uralkodik, amelynek a „fehér civilizáción” belül békés politikai karaktere van – a fejlett államok között nem szabad háborúnak lennie, gyarmatháborúk lehetnek, „demokratikus rendszerváltást elősegítő humanitárius missziók” is, de „fehér demokráciák” közötti nagy anyagcsaták állítólag már nem… De nem látom semmiféle akadályát annak, hogy ez nem territoriális módon újra szülessék. Azt lehet látni ún. civilizált államokban, mint Franciaország és Olaszország, hogy hideg polgárháború folyik a bevándorlókkal szemben, ami egyben globális háborús veszélyt jelent, hiszen ezeknek az embereknek megvan a hazájuk, kultúrájuk. A török, kurd, örmény, arab, délszláv, albán, román, lengyel diaszpórák Nyugat-Európában folytatják küzdelmeiket egymás és a Nyugat ellen. Mindenki csak Amerikáról és Irakról beszél, de vegyük Franciaországot, a francia állam egyrészt hadat visel saját bevándorlóival szemben, másrészt katonailag jelen van Észak-Afrikában, fegyveres erővel, csendőri és titkosszolgálati logisztikával, kínzási szakemberek alkalmazásával, vérfagyasztó zsarnokságokat tart fönn (pl. Tunéziában, ahol épp most „választották” újra Zinédine ben Ali elnököt a voksok 96%-ával, semmivel nem tetszetősebb körülmények között, mint a gyalázatos Karzait Afganisztánban), és erről senki nem beszél. Nézzük meg Angliában a rágalmazási sajtótörvényeket, minden komoly államügyben cenzúrát rendelnek el…

    Folynak háborúk, kétségkívül imperialista hódító háborúk folynak, és ha az iszlám világban ezek folytatódnak, akkor olyan helyzet keletkezik, ami a vietnami háborúnál is veszedelmesebb, a tőke számára destabilizálóbb. És fönnáll, elsősorban Európában és a posztszovjet köztársaságokban, a posztfasiszta diktatúrák, féldiktatúrák bevezetésének a veszélye, ami politikai „megoldást” jelenthet rövidtávon, már ha a megoldás a „stabilitás”, vagyis az ellenállás elfojtása. És azt, hogy ebből mikor jön ki egy világkonfliktus, nem tudhatjuk. Többek között ezekre a veszélyekre szintén figyelmeztetni kellene az embereket...A békemozgalmaknak van tapasztalatuk és múltjuk, és aktuálisabbak, mint valaha.

    RN: Visszatérve egy pillanatra az antiglobalista (vagy alterglobalista, vagy globkrit, mindegy) mozgalmakra. Ezeknek a lecsengése vagy kudarca mivel magyarázható? Csak annyiról lenne szó, hogy ezek reformista mozgalmak voltak, és egyszerűen vesztettek a túlerő miatt, vagy ennél mélyebb okai vannak visszaesésüknek. Feltűnő volt, hogy tudatosan nem akartak általában "a rendszerről" fundamentális kritikát alkotni, ehelyett mindig a legkirívóbb excesszusokat támadták, gyakran izoláltan. Ez lett volna a baj?

    TGM: Igen, hát ez volt az egyetlen igazi posztmodern mozgalom a történelemben, nem szeretem ezt a szót használni, de ennek az ideológiai korszaknak kétségkívül a jelensége azért. Az antiglobalista fazon elutasítja a reformokat, mert nem akar beilleszkedni a rendszerbe, ugyanakkor nem kíván forradalmi programot meghirdetni, mert nem kíván hatalomra jutni. Marad a morális felháborodás, a kirívó visszaélések ellenzése. Meg egy olyan radikális politikai kultúrának a fönntartása, amelynek nincs igazi politikai projektje, nem mondja meg, hogy a hatalomhoz (mégiscsak ez a döntő kérdés a politikában) mi a viszonya. A „globalizációkritikusok” kitértek a kérdés elől, létrejött a reformista politika és a forradalmi utcaszínház szintézise – a boncasztalon. Csak úgy maradhatott volna fönn, ha olyan kedvező konjunktúra áll elő, ahol sikereket lehet elérni. Egyrészt kimegyünk az utcára, megvernek a rendőrök, másrészt meg leveleket írunk a Világbanknak, javaslatokat teszünk. Ez nem maradhatott fönn. Mindent elkövettek azért, hogy a neoliberális korszak válságát megelőzzék, ezekben a vészjóslataikban igazuk volt, ezt ne tagadjuk le. Kudarcnak tartom ezt az egész dolgot, de az nem igaz, hogy ne látták volna előre a veszedelmeket. De ez nem elég, valamilyen politikai stratégiát el kell fogadni, nyitott kérdés, hogy melyiket, de azt nem lehet mondani, hogy egyiket se, hogy nem foglalunk állást, hogy némelyikünk ilyet, némelyikünk olyat, de mind szeretjük egymást. Nagyon szimpatikus egyébként, de...

    RN: Feltűnő volt az is, ahogy ezek a mozgalmak végig elkerülték a nemzetállami intézményekkel való konfrontációt. Leo Panitch írta valahol, hogy számára az volt a legsokatmondóbb momentuma az egész mozgalomnak, amikor 2000-ben a washingtoni tüntetésen a tüntetők elsétáltak a Treasury Department [amerikai pénzügyminisztérium] épülete előtt, hogy a Világbank/IMF elé menjenek tiltakozni. Miközben ugye (mint épp Panitch kutatásaiból tudhatjuk többek között) az amerikai pénzügyminisztérium alighanem a világ legfontosabb gazdasági (állami) intézménye, hatalma, költségvetése sokszorosa az IMF-ének, ami ráadásul teljesen alá van rendelve az előbbinek. Szóval volt itt egy ilyen (szándékos?) aránytévesztés.

    TGM: Persze, ez mítosz. A legfontosabb hatalmi gócokat továbbra is a nemzetállamok alkotják, ez nem változott. Mindig volt egy nemzetközi és egy nemzeti aspektusa a tőkés hatalomnak, ezen belül a súlypontok tolódnak ide-oda. Ki az, aki elvitetheti az embert: a nemzetállam. Ki az, aki megfegyelmezheti a renitens erőket: nem az IMF, hanem a BRFK.

    RN: Beszéljünk kicsit a magyarországi helyzetről. Miközben nemzetközileg azért beszélhetünk valamiféle paradigmaváltozásról, habár csak a politikai centrumon belül, és ez is főleg csak retorika, de Magyarországon még ennyi hatása se volt a gazdasági válságnak. Tehát az a szerény felvetés, hogy "a piac" spontaneitása talán mégsem mindig vezet a tökéletes koordinációhoz, ez a New York Times-ban most már a fővonal, de Magyarországon továbbra is botrány ilyet mondani. Sőt, mintha inkább a "piaci fundamentalizmus" fellángolását látnánk. Nem sok kritikai reflexiót halhattunk eddig az utóbbival szemben…

    TGM: Igen, néha valamilyen mértékben, jobboldali kritikákban felvetnek ilyesmiket, de ez rendkívül artikulálatlan…

    Azt írta a múltkor a Népszava, hogy Barack Obama az Antikrisztus, simán kinyomtatja ezt egy magát „baloldalinak�h tartó lap. Magyarországon még a szegény balek, magányos amerikai elnök tétova, tessék-lássék gesztusait arra, hogy néhány csakugyan arcpirító disznóságot némileg enyhítsen – még ezt is sokallják. A magyarországi hivatalos „baloldal" ugyanazt gondolja, mint Sarah Palin, Glenn Beck és Rush Limbaugh. És az a langyos nyugati politikai diskurzus, amely szerint most már a kormánynak azért mégiscsak „tennie kell valamit", nálunk még ez is úgy jelenik meg, hogy állítsuk helyre a fegyelmet, a költségvetési fegyelmet, munkafegyelmet, nehezítsük meg a hitelfölvételt, vegyünk vissza minden szociális juttatást, még akkor is, ha ez egyre nagyobb munkanélküliséghez vezet. Van egy erőteljes rendpárti korrekció, miközben a fundamentumokat igazából nem bírálják. Elképesztő érvekkel: „nincs pénz"(ami nonszensz), „elmegy a tőke", ha progresszívebb adórendszert vezetünk be stb. Ezek nem igazak, de sok ember hisz bennük, némelyek triumfalista módon, mások lemondóan.

    Elmondok valamit a saját publicisztikai tevékenységemről, rendkívül tanulságos. Én is több szinten írok. Van egy általános demokratikus, reformista szint, amely próbálja a mindennapokban előmozdítani a lehetséges politikai változásokat, és főleg próbál szembesíteni. Van az írásaimnak ez a szintje, az általános, baloldali, demokratikus, humanista törekvések - ebből mindig botrány van. Ha a voltaképpeni elméleti meggyőződésem jegyében írok valamit, akkor soha nincs botrány, mert az egész egyszerűen fölfoghatatlan. Tehát ha azt mondom, hogy ostobaság azt mondani, hogy nincs pénz, mert ez közgazdasági nonszensz, ebből mindig őrületes cirkusz van, ez felelőtlen, populista, demagóg duma. Vagy: egy civilizált társadalomnak minimális kötelessége, hogy ne hagyja éhen halni a tagjait - ezek elmondhatatlan közhelyek, de ezt még fölfogják, ezért fölháborodnak rajta. De hát ezek a tízparancsolatra is azt mondanák, hogy életidegen rózsadombi jogvédők politikailag korrekt ábrándja. Ne ölj? Tipikusan férfiatlan, hazafiatlan, hadseregellenes, rendőrellenes uszítás, zsidó bomlasztás, a nemzetépítő állam legfontosabb alapzatának diszkreditálása. (Aminthogy az is.) Ha olyanokat mondok, mint a beszélgetésünk elején, abból soha nincs botrány. Egyszerűen ilyenkor köd ereszkedik az emberek szeme elé, annyira szokatlan, hogy igazából nem kibetűzhető. Akkor nincs száz komment, hogy „az anyád keservit, Gazsi…”. Az egyszerű polgári humanista klisék fölháborítják a közönséget, mert itt a szűkölködők és boldogtalanok kiirtása, deportálása, bebörtönzése a konszenzuális minimum, amelyből szegény, szerencsétlen, megtévesztett, elvakított honfitársaink kiindulnak. Ami a jótékonykodásnál és az együttérző sopánkodásnál kicsivel is radikálisabb, az túl van azon az akusztikai tartományon, amelyben a mai magyar fül még hangot hallani képes.

    Mutatja ez azt, hogy azt adott rendszert transzcendáló törekvések nem érték el azt a sűrűséget, hogy az emberek akár gyűlölködve tudomásul vegyék őket. Ennek is köszönhetem, hogy hébe-hóba még meghívnak mainstream helyekre, és megkapok mainstream kitüntetéseket.

    A pillanatnyi kontextus: ebben ugyanaz a konfliktus áll fönn, mint a pártállam utolsó két évtizedében, ideológiailag 1973-ban tartunk még mindig - terv vs. piac, állam vs. piac, amit Kelet-Európában már hosszú évek óta összetévesztenek a szocializmus vs. kapitalizmus különbséggel. „Nem lehet tudatos tervezéssel belenyúlni a piacba, mert abból szörnyű eladósodás, infláció és tőkemenekülés adódik…” - ezt halljuk most már mindjárt 40 éve. De Magyarországon legalább a jóléti, redisztribúciós, egalitárius reformprogramnak a létezése nem ismeretlen. Vannak olyan kelet-európai országok, mint Románia, ahol a Ceauşescu-rendszer néhány maroknyi hívén kívül valóban nincs senki, aki piacellenes lenne, miközben (és ennek következtében) borzalmas viszonyok vannak. (Bár Romániában vannak harcos szakszervezetek.) De hát ez az ideológia láthatóan halott.

    RN: És a szélsőjobboldali, ifjúsági mobilizáció meddig tarthat? Naiv módon azt gondolhatná az ember, hogy a szélsőjobboldal "világmagyarázata" olyan nyilvánvalóan inadekvát, vagy inkább nyilvánvaló baromság, hogy előbb-utóbb megsemmisíti önmagát. Nyilván a társadalmi folyamatok, főleg ilyen helyzetben, nem ennyire reflektáltak, de mégis...

    TGM: Igen, hát ilyenkor nem az szokott történni, hogy kiderül, hogy ez empirikusan és teoretikusan megalapozatlan…és akkor az emberek föladják. Minden fanatizált, pillanatnyi erőteljes motivációs föllelkesültség állapotában lévő tömeg elfogad abszurdumokat. Ezek nem úgy szoktak tönkremenni, hogy az emberek rájönnek, hogy ezek hazugságok, hanem úgy, hogy ezekre a hazugságokra épített politikai projektek összeomlanak, és akkor az emberek jó esetben azt mondják, hogy talán az alaptételek is tévesek voltak. Bár nem vagyok derűlátó, mert ha megnézzük, mi az 1989 előtti rendszer ideológiai öröksége, a legelterjedtebb narratíva az, hogy „nem is volt ez olyan rossz rendszer, csak nem valósították meg elég demokratikusan, engedékenyen, pluralisztikusan, humánusan…” A hagyományos baloldalon ez a konszenzus. Azért ez talán félmillió ember az országban. Tehát nem azt mondják, hogy az egész sztálini alapkonstrukcióval, ha ilyen nyilvánvaló világtörténelmi vereséget szenvedett, volt valami baj, hanem fatalisztikusan fogják föl: változtak az idők, az árulás, a korrupció, az önzés miatt ez a dolog „elzüllött és kudarcot vallott, de hát, elvtársak, ez szép, nemes gondolat volt. Őszintén lelkesedtünk, hittünk. De nem hitt mindenki eléggé, önzőek, anyagiasak, árulók voltak a vezetők, befuccsolt az egyébként megvalósítható és vonzó Nagy Terv”.

    Ennek egy variánsa bekövetkezhet majd a másik oldalon, tehát nem történik meg az önkritikai elemzés, nem történik meg az igazi kiábrándulás. Éppen ezért van, hogy meg kéne ezeket verni, mert az, hogy kiderül számukra egy következő politikai praxisban, hogy ezeknek az alaptételeknek a jegyében az égvilágon semmi értelmeset nem lehetett csinálni (az ő szempontjukból persze), az nem elég hozzá.

    Abban reménykednek némelyek, hogy a mainstream konzervatív tábor a szélsőjobboldal dinamizmusától megtévesztve nem fogad majd el olyan ideologémákat, amelyeket neki nem volna szabad. Jelen pillanatban nagyon sok konzervatív értelmiségi van, aki a szíve szerint a Jobbikra szavazna, vele rokonszenvezik, csak ezt nem tartja realisztikus opciónak, túl gyönge még. Le kell győzni az ellenséget, így jobb híján szavaznak a Fideszre, ahogy a régivágású magyar kommunisták az MSZP-re. Csak hát a (mondjuk) pragmatikus, óvatos félfasiszták sokkal többen vannak, mint a régimódi magyar kommunisták. Éppen az a helyzet, hogy az alaptételeket nagyon sokan elfogadják (persze csak ritkán tudatosan), akik maguk nem fasiszták, hanem hivatalosan konzervatívok. Érdemes belenézni azokba a radikális jobboldali lapokba, mint a Magyar Hírlap vagy a Magyar Demokrata, amelyek az embereket a Fideszre való szavazásra hívják föl. Egyébként meg a Fidesztől hosszú-hosszú mérföldekre jobbra állnak. Ugyanaz a szellem, mint a kuruc.info vagy a barikad.hu, csak egy másik taktikai választás. Ezekben a régi sztorik olvashatók a zsidó nagytőkéről meg a vagyonátmentő kommunistákról, amiket húsz (illetve száz) éve nyomnak. Még mindig arra megy ki a játék, hogy a valódi elfogadható, organicista érzületeknek is megfelelő kapitalizmusváltozatot előállítsák...

    RN: Most volt a francia forradalom 220-ik évfordulója. Volt pár cikk a ilyen "úri", mérsékelt konzervatív oldalakon, újságokban…és teljesen arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a francia forradalom tragédia volt. Miközben ez a forradalom teremtette meg a kapitalizmus alapjait a kontinentális Európában, aminek ugyanők elvileg nagy hívei...

    TGM: A konzervatív publicisztika az 1930-as években azt mondta, az igazi tragédia a jobbágyfölszabadítás volt. Azt is szimptomatikusnak tartom, hogy a magyar liberális értelmiség egyik fontos figurája javasolja a monarchia bevezetését. Az ÉS-ben olvastam a jeles szabadelvű filmestől, még mindig, 2009-ben, hogy óvakodni kell a népszuverenitástól, talán még az emberi jogoktól is, mert az ilyesmi aztán Robespierre rémuralmához vezet... Romániában komolyan javasolták, hogy meg kell vonni a nyugdíjasoktól a szavazati jogot, mert nem járulnak hozzá semmilyen módon a nemzeti vagyon növeléséhez, s akkor milyen jogon kívánnak dönteni az elosztásról. 1830. Ez az. Akkor volt utoljára komoly érvelés a cenzus mellett, akkor még voltak emberek, akik valóban belső meggyőződésből a hívei voltak, tehát nem pusztán egyszerű hatalmi megfontolásokból.

    RN: Gyakori reakció írásaidra egyfajta utópiakövetelés. Nem adsz tervrajzot, nem mondod meg mit akarsz stb. "Hol van az alternatíva?" Több írásodban is kifejtetted, hogy az utópizmus ellentétes a marxi történelemfelfogással, mert valamiféle normatív elméletet feltételezne "az" emberi természettel kapcsolatban, míg az utóbbi a tényleges történelmi változást, a különböző társadalmi formációk minőségi különbségét emeli ki. Nyilván ez a követelés valamennyire a "túlzott közvetlenség" esete, épp azt feltételezi elő, amit elutasítunk, ennek ellenére legyűrhetetlennek tűnik, újra és újra jelentkezik. Mi rá a válaszod?

    TGM: Van egy prózai válaszom: ez a humorérzék. Olyan ember, akinek Magyarországon sok olvasója van, de az alapelvekben vele egyetértő politikai híve, legyünk optimisták: egy tucat ember, azért talán mégse hirdessen kormányprogramot. Ez az egyik dolog: egyszerűen arány- és humorérzék.

    A másik dolog a következő. Amennyiben az én preferenciáim megkövetelik - ha arról beszélnénk, hogy hogyan lehet meghaladni ezt a szisztémát - , hogy ne kövessük el a szokásos racionalisztikus hibákat, amelyeket a klasszikus szociáldemokrácia és hűséges leánya, a bolsevizmus elkövetett (ideológiailag persze csak: megtervezett történelem), akkor azt hiszem, hogy a szónak valóban komolyan vett értelmében a közös improvizációra és kísérletezésre kell helyezni a hangsúlyt. Ezt nem pontosan úgy értem, mint az újbaloldaliak 1968 és 1979 között (perszonális politika és hasonlók). Az igazi célunk pillanatnyilag: olyan teoretikus-praktikus közösségek létrehozása, ahol immár ezek a kérdések értelmesen föltehetők. A programalkotás nem magányos író dolga, mert akkor ez utópizmus, nemcsak a Marx által bírált értelemben, hanem hétköznapi értelemben is. Nekem is vannak álmaim, nagyon jól el tudom képzelni, hogy milyen lenne az olyan világ, amiben jobban szeretnék élni, mint ebben, és ahol magam is jobb lehetnék: ez az egész személyiségstruktúra, amit ez a társadalom rákényszerít az emberre, nekem nem szimpatikus. Hogy mit kellene most csinálni „annak érdekében, hogy…”: erre azt mondanám, hogy a teoretikus praxist kellene bővíteni, intenzívebbé tenni, és létrehozni a radikális miliőnek egy saját nyilvánosságát, és a mai társadalomból kifelé mutató forradalmi attitűdöket méltósághoz és becsülethez és tisztességhez és ranghoz juttatni legalább a saját környezetünkben. Ugyanis a forradalom munkája nem reménytelen; és ez a kapitalizmus érdeme. A kapitalizmus annyira pusztító és annyira kreatív, hogy úgyse hagyja békén azokat az embereket, akik kicsit is érzékenyek, kicsit is szabadok valamilyen személyes szerencse folytán, valamilyen véletlen miatt abban a helyzetben vannak, hogy elkezdenek gondolkodni, és erre az útra rásegítenek másokat is. Nagyon szerény céljaim volnának, újfajta szellemi és morális praxisok megteremtése volna a cél, nem abban az értelemben újfajták, hogy még soha senki nem gondolt rájuk, hanem amelyek megelőlegezik egy posztkapitalista fejlődés lehetséges tulajdonságait. És akkor majd esetleg rájövünk, hogy merre kell menni. Ez mindig is problémája volt a forradalmi mozgalomnak. Magyarországon egyetlen igazi nagy mű van, amely történeti értelemben is leírja a forradalmi mozgalom dilemmáit, ez Déry Tibor életműve. Ha visszagondol az ember a Déry-regényekre és -novellákra, láthatja hogy mit művelnek a kommunisták: arról beszélnek (és azt próbálják megvalósítani, átélni), hogy miképpen lehetne a kommunista forradalmárnak úgy élnie a kapitalizmusban, hogy ne legyen züllött, ne legyen áruló, ne legyen hisztérikus, ne legyen őrült, ne legyen csupán lázongó különc, ne legyen a kommunizmus a szubjektív patológiáinak valaminő projekciója, és ne legyen puszta vigasz, hanem lehessen „az egész világgal szemben” álló önkéntes kitaszítottnak, belső száműzöttnek is érzelemteli, valóságos, alkotó élete. Ha erről tudunk értelmesen beszélni, evvel én beérem. Ha ebben sikerül autentikusnak, realistának és őszintének lenni, akkor kerülhet az ember olyan morális helyzetbe, hogy úgy érezze, másoknak is mondhat valamit arról, hogy mit tegyünk. Én még nem tartok itt.



Fórum

  • af1| 2010. augusztus 4. írta yan
    The Nike Air Force 1 Premium and Air force 1 Supreme is now out and on the 10th we launch the Paris Air Force Premium and Air Force One Supreme. Then somewhere in the middle of the month we will launch the AF1 canvas edition in grey, blue and a red version. These 3 Air forces feature a comfortable canvas upper with no seams exposed and a leather midsole.
    af1
  • replica| 2010. július 31.
    I think almost everyone likes luxury, wear something that looks luxurious would give people a wealthy feeling and luxurious things can let you become focus in public Nowadays many of us would like to wear luxury cartier for sale. These luxury items serve not only its practical function, but also are used as a status symbol or for emphasizing the user’s identity. There is no doubt with such renowned bell & Ross watches, its owner look more sophisticated and stylish. The history about such luxury concord watches as Luxury montblanc watches must be mysterious. There is always a legend or mystery behind every brand name When OMEGA launched its Co-Axial calibre 2500 in 1999, the entire mechanical blancpain watches industry was put on notice. The Co-Axial Escapement in the calibre was the first practical new mechanical hublot watches escapement to be launched in 250 years. In 2007, OMEGA launched the Co-Axial calibre 8500. This marked a dramatic step in the evolution of Omega’s Co-Axial philosophy. For the first time, the company built the entire movement around the Co-Axial Escapement and every one of its 202 parts was developed and produced in-house specifically for the new calibre. At the same time, the movement??s manufacturing processes was optimized for series-production readiness. There are many shops and online stores have christian Dior watches. And because of omega Franck Muller for sale high price, Glashutte watches are becoming more and more popular now and wearing deWitt watches has become a trend. If you take strong interests in such replica watches, then I recommend you go for replica Bvlgari.us to have a look. The U-boat for sale and Longines for sale that they provide are great!
    replica
  • guccishose| 2010. június 1. írta gucci shose
    liliToday, Microsoft doomed its Entertainment and Devices division to failure, in a sudden shake-up removing key creative leaders. Timing is simply terrible. Cheap MBT Shoes are engaged in a pitched battle with Apple and Nike Air Jordan in several strategic entertainment and mobile categories. It’s like Microsoft changed generals on the eve of a major and quite possibly war-outcome-defining engagement. Out are Robbie Bach, president of the Entertainment and Devices division, and J Allard, Microsoft’s Apple Jony Ive wannabe. In expanded roles: Coach Handbags, senior veep of the Mobile Communications Business, and Don Mattrick, senior veep of Michael Jordan Shoes’s Interactive Entertainment Business. Bach will stay on through autumn in an advisory role, but the move leaves one of Coach Purses five major business units without a president. Allard is leaving. Period. Although Microsoft claims he will remain in an advisory role to Gucci Shoes Sale Steve Ballmer.
    http://www.pickguccishoes.com
  • > TGM: A forradalom munkÃ¥ja nem remÊnytelen| 2010. február 2. írta pTJqNevSISuAvJ
    u3qKv3 kojlzqasmwqb, [url=http://agszdjkwiilh.com/]agszdjkwiilh[/url], [link=http://gubcbommduzz.com/]gubcbommduzz[/link], http://ipjrgrjcfhvj.com/
    DUlfHDrfE