Főoldal
|
Legújabb cikkek
|
Szerzök
|
Kulcsszavak
|
Honlap térképe
|
Privát rész
"Róna Péter kivágta Bauer Tamásnál a biztosítékot"
Egy vitához
Népszava Online – Reflex 2010.01.13. | 07:15:08
http://nepszava.hu/default.asp?cCenter=OnlineCikk.asp&ArticleID=1287308
(Bauer Tamás és Róna Péter vitája nem két neves közgazdász magánügye, hanem két közgazdasági nézetrendszer ütközése. Ezért engedtessék meg, hogy a csapos is közbeszóljon.)
Róna Péter kivágta Bauer Tamásnál a biztosítékot. Nem kevesebbet tett a liberális kapitalizmus emlőin nevelkedett, Amerikából visszatért hazánkfia, mint a közösségi érdek primátusát kérte számon a rendszerváltás utáni magyar eliten, tanúként híva a filozófia és a közgazdaságtan nagyjait, akik már jóval a Krisztus előtti időktől fogva a közösséget helyezték az egyén fölé. Róna Péter, Bauer Tamás interpretációjával ellentétben, mindössze azt vetette fel, hogy létezhet kapitalista állam úgy is, ha nem az individualizmus uralja, ha nem korrupt és önző elit vezeti, és ha nem számolják fel az esélyegyenlőség és szolidaritás minden meglévő és potenciális formáját (ha legalább betartják a rendszerváltás eredeti forgatókönyvét). Ha úgy tetszik tehát modell-vitáról van szó a két neves közgazdász között, amely közgazdasági oldalról az állam (és más közösségi termelési formák) szerepéről, filozófiai oldalról az egyén és közösség viszonyáról szól.
Bauer Tamás válaszcikke megerősíti Róna Péter igazát: az a fajta liberális gondolkodás, amit Bauer képvisel, semmit nem visel el kevésbé, mint az egyén háttérbe szorítását. És ebben rejlik történelmitlensége is.
A homo sapiens biológiai és társadalmi kialakulása ugyanis egyszerre, egymást feltételezve zajlott.
Mint Ju. I. Szemjonov hihetetlen gazdagsággal és precizitással dokumentált régészeti-antropológiai-történeti könyvében (Hogyan keletkezett az emberiség? Kossuth, 1973) írja: „Az emberi társadalmat a termelés létrejötte és fejlődése hívta életre. A termelőtevékenység keletkezésének folyamata volt az alapja annak a folyamatnak, amelynek során az állatok emberré változtak, az állati egyesülések pedig valóban emberi közösséggé, tisztán társadalmi szervezetté alakultak.” Csak az az előemberi horda volt képes fennmaradni, amelyik háttérbe szorította az egyéni érdekeket, beleértve azok legtisztább formáját: az ösztönöket. A korlátozások középpontjában a nemiség állt. Mi van ennél egyénibb? És mégis: sehol sem lennénk (Bauer Tamással egyetemben), ha az emberiség kialakulásának szakaszában a félállati közösségekben szabadjára engedték volna a nemi ösztönt.
A termelés, a termelőeszközök további fejlődése a horda összeforrottságát, az együttműködést követelte, ami egyenlő volt a korlátlan és szabályozatlan nemi élet, promiszkuitás kiiktatásának, az exogámia kialakulásának szükségszerűségével. „Az ősemberi horda további fejlődése elsősorban abban állt, hogy a termelőtevékenység előrehaladása jóvoltából a kialakulóban levő termelési, társadalmi viszonyok mind nagyobb mértékben szorították ki az emberek életéből a nemi, gyermeknevelési viszonyokat, … hogy a horda mind nagyobb mértékben társadalmi, termelő közösséggé változott, mind kisebb mértékben maradt gyermektermelői biológiai egyesülés. … A nemzetség akkor jött létre, amikor a termelési viszonyok végleges győzelmet arattak a nemi, biológiai viszonyok felett, és teljesen kiszorították ezeket az emberi közösségből.” (Szemjonov)
Az emberi faj legalapvetőbb megkülönböztető jegye, differentia specificája tehát a közösség. A termelés fejlődése azonban a többlethez, ez a többlet kisajátításához, vele szükségszerűen az elnyomás különböző formáinak kialakulásához vezetett, ami szétválasztotta egymástól, ellenséggé tette a társadalom egyes tagjait. A kollektivizmuson alapuló nemzetségi társadalom tagadásaként kialakult az osztálytársadalom, és ezzel ismét megjelent az individualizmus. „Az a körülmény, hogy az individualizmus tagadja az ember társadalmi lényegét, elkerülhetetlenül újra felélesztette az emberben az állatot” – fogalmaz Szemjonov.
Persze a termelőerők ősi kezdetleges formái közepette az egyén teljes elnyomása a továbbfejlődés gátját is jelentette. A tézisből (a túlélés feltétele az egyén alárendelése a közösségnek) megszületett az antitézis: az egyén elsődlegessége a közösség felett, a bellum omnium contra omnes sok évezredes története. Ebben a történelemben nemcsak az anyagi javak, de a velük elkerülhetetlenül járó tudás, kultúra, tudomány, ideológia is mindig csak a társadalom egy részének kezében koncentrálódott, a technika fejlődésével egyre inkább. Így aztán a fennálló rend apológiáját könnyű volt érvényesíteni, és mindennél könnyebb ma, különösen Magyarországon, a Kende Péter által mérnöki precizitással és kíméletlen őszinteséggel leírt joggyakorlat és médiapolitika körülményei közepette (Bennünket lecsukatni nem kell félnetek jó lesz, Népszava, 2009., december 27.).
De a szintézis szükségessége éppen olyan objektív, mint maga a fejlődés.
Ezt a szintézist keresi Róna Péter, nem marxista-bolsevista alapon – mint az Bauer Tamás, nem túl elegánsan sugallni igyekszik – hanem az osztálytársadalmakon belül a filozófusok, közgazdák fejében mindig újra és újra megszületett közösségi szempont, mint imperatívusz (túlélési szükségszerűség) felmutatásával.
Minden, ami létrejön szükségszerű, és minden, ami létrejön méltó arra, hogy elpusztuljon - mondja Hegel, de nála ez a szükségszerűség azonos az ésszerűség fogalmával: csak az valósulhat meg, amit az emberek ésszerűnek tartanak, és amint megváltoznak a körülmények, és a fennálló már nem állja ki az ésszerűség próbáját (megérett a pusztulásra), új ésszerűség születik.
Épp így érett meg a pusztulásra az az ultraliberális gazdasági-társadalmi rend, amelyet Bauer Tamás védelmez, és ezért jelentkezik az új szükségszerűség. Mint ahogy szükségszerű volt annak az 1917-89 közötti rendszernek a bukása is, amely, még ha – és ez becsületére legyen mondva! – meg is kísérelte a közösségi szempontot az egyéni önzés fölé emelni, ebben csak korlátozott sikereket ért el (többek között győzelmes erőt jelentett a fasizmussal szemben…), és nem tudott ellenállni a közösséggel szemben felnövő, a közösségen élősködő egyéni érdekek nyomásának.
Nem látom értelmét mélyen belemenni abba a kérdéskörbe, amit Róna Péter nem érintett, és így Bauer helytelenül kever bele a vitába, hogy t.i. milyen is volt az 1989 előtti rendszer, mik voltak gazdasági, szociális, technikai, környezeti eredményei és kudarcai. Sokkal komolyabb probléma ez, mintsem vagdalkozó kijelentésekkel, a rendszerváltás körüli évek reflexei szerint elítélni, megbélyegezni azt, aki akár csak távolról is valami kevésbé elítélőt nyilatkozik róla (bár Róna ezt nem tette). Magam igyekeztem a közgazdasági tények alapján felhívni a figyelmet rá (A mi bőrünkre… Népszabadság, 2007. március 29.), hogy Magyarország XX. századi felemelkedésnek az 1950 és 1989 közötti időszak nemhogy terhe, de hordozója volt, hiszen ekkor – egyebek mellett - az egy főre jutó GDP 5,3-5,6 szeresére növekedett (a XX. század fennmaradó részében együtt is csak 45-50 százalékkal), mint ahogy jelezni próbáltam a kapitalizmus emberi és természeti erőforrásokkal való pazarlásának beláthatatlan, az észlelés előtt rejtett mechanizmusait is (A pöttyös labda és a kapitalizmus pazarlása Eszmélet, 2008, 77. szám).
Ezek újraidézése helyett csak két, a Róna által hiányolt közösségi szempontot érintő dolgot jegyzek meg. Először: a termelés tervszerű irányítása nem bolsevik trükk, hanem technológiai szükségszerűség, amelyet szerte a világon különböző mélységben alkalmaznak és alkalmaztak a különböző országok, nem kevés sikerrel (és a hazai a műszaki értelmiség már az 1932. évi III. mérnökkongresszuson javaslatot tett egy Tervgazdasági Tanács felállítására). Másodszor: bármilyen legyen is az elmúlt 20 év bármilyen szempontból felírt szociális görbéje, 2010 Magyarországán összehasonlíthatatlanul kevesebben dolgoznak, és többen szenvednek fizikai szükséget, mint 1989 előtt. Éhes és bizonytalan jövő elé néző embereket pedig nem szokott vigasztalni, hogy politikai értelemben „szabadok”, ha ugyan annak lehet nevezni azt a modern polgári joggal kibélelt rendszert, amiben ez a jog – mint arra Kende Péter fent említett cikkében is felhívta a figyelmet - a legkevésbé sem érvényesül.
A Hol van a bal? c. Népszava-vitában megszólaló ismert értelmiségiek közül többen az összefogás szükségességét vetették fel hazánk siralmas állapotára való tekintettel. Csatlakozom ehhez a törekvéshez, felhívva a figyelmet, hogy már született egy gazdasági-társadalmi átalakítást célzó programtervezet („90 fokos fordulat” www.90fokosfordulat.hu ), amely éppen a Róna Péter által hiányolt közösségi szempont nagyobb érvényesülésére építő gazdaság- és társadalompolitikai lépéseket vázolja fel. A program vitatható és vitatandó nemcsak a szakértelmiség által, hanem mindenki bevonásával, akihez ezt el lehet juttatni. A közösségi érdek érvényesítése az önző egyén érdekeivel szemben ugyanis csak úgy lehetséges, ha érdekei megfogalmazásában és végrehajtásában ez a közösség maga is részt vesz.
Ne csak beszéljünk az összefogásról: kezdjünk is hozzá!
Artner Annamária