Főoldal | Legújabb cikkek | Szerzök | Kulcsszavak | Honlap térképe | Privát rész
Főoldal --Mindent tudni akarok! - cikkek, elemzések --Böngészde
    - 2004. Október - Soros György - 4110 látogatás

    Az amerikai szupremácia buboréka - Soros György

    George Soros: The Bubble of American Supremacy , The costs of Bush’s war in Iraq c. könyvéből, 11.fej. Public Affairs, New York, 2004, 176-188.old.

    Lehet, hogy az előző fejezet befejező megjegyzései alapján feltételezik rólam, hogy meglehetősen elvakult lettem politikai nézeteimben. Ez számomra újdonság. Én inkább kiegyensúlyozott szoktam lenni a két nagy párthoz való viszonyomban, mindig valami jót és valami rosszat láttam mindegyikben, és csupán egy picit vonzódtam a demokratákhoz. Még ma is inkább elfogulatlan maradok, sok kritizálni valót találok a Demokrata Párt vezetésében. Az biztos, nem szoktam élet-halál kérdésnek tekinteni, melyik párt győz a választásokon.

    Ezt a változást nem a jellememben beállt valamilyen hirtelen fordulatnak tulajdonítom, hanem egy minőségi változásnak, amely az Egyesült Államoknak a világban játszott szerepében beállt. Úgy látom, hogy magunk mögött hagytuk a „közel-egyensúlyi”, equilibrium-közeli feltételeket és beléptünk az „egyensúlytól távol” álló, az equilibriumon-túli tartományba.

    Hogy megmagyarázzam, mit értek ezen, fel kell idéznem azt az elméletet, amelyet a tőzsdével kapcsolatosan kidolgoztam. Úgy gondolom, hogy jelenleg olyasmi történik az amerikai szupremáciát kergető Bush adminisztrációval, ami hasonlít a konjunktúra-dekonjunktúra folyamatához. Tudom, hogy a jelenlegi helyzetet a tőzsdei buborékhoz hasonlítani a fantázia szüleménye, egy termékeny téveszme, mégis érdemes követni ezt a gondolatot, mert új fényt vet arra a kellemetlen helyzetre, amelyben ma találjuk magunkat. Ingoványba kerültünk Irakban. Hogyan történhetett ez? A konjunktúra-dekonjunktúra folyamattal való összehasonlítás segíthet a magyarázatban.

    A tőzsdei buborékokkal kapcsolatban fontos megérteni, hogy ezek nem a semmiből keletkeznek. Szolid alappal rendelkeznek a valóságban, de a valóság eltorzul a résztvevők gondolkodásában, tévedésük következtében. Belső eltérés van aközött, amit az emberek gondolnak és a dolgok tényleges állása között. Normális körülmények között, az eltérést korlátok közt tartja egy önkorrekciós folyamat: az emberek rájönnek, hogy a következmények nem egyeznek a várakozásaikkal, és ennek megfelelően kiigazítják várakozásaikat. Ez az amit én az „egyensúly-közeli” állapotoknak nevezek. Vannak azonban olyan esetek, amikor a valóságban jelentkező tendenciát valamilyen a piacon érvényesülő egyoldalúság vagy tévedés megerősít, és viszont. A konjunktúra-dekonjunktúra folyamata megy a maga útján, amelyben úgy az uralkodó értelmezés mint maga a realitás is egy az „egyensúlytól távol kerülő” tartományba lökődik.

    Adott esetben a valóság és annak téves értelmezése közötti szakadék tarthatatlanná válik, és akkor a buborék szétpukkad. Ez ment végbe az információs technika esetében. A technológiai haladás valóságos volt, de eltúlozták jelentőségét. Az elején az eltúlzás gyorsítólag hatott az újításokra, de végül is az önmagát erősítő folyamat tarthatatlanná vált. Ebben az esetben a konjunktúra hosszabban maradt fenn és a megfordítás később következett be, mint azt magam és más ún. szakértők előre látták. Ennek megfelelően a dekonjunktúra keményebb lett.

    Azt, hogy a konjunktúra-dekonjunktúra folyamata mikor lép túl a normális feltételeken és belép az equilibriumon túli tartományba - egészen pontosan csupán utólag, visszamenőleg lehet megállapítani. Az önmegerősítő fázisban a piac részvevőit hajtja az uralkodó előítélet, és nem képesek felfogni az elképzeléseik és a realítás között egyre növekvő eltérést. A tévedést próbának lehet alávetni, és ha a tendencia az ellenőrzés dacára fennmarad, a tévedés megerősítést nyer. Ez kiszélesíti a szakadékot és létrehozza az esetleges visszafordítás terepét. Annak ellenére, hogy az eseményeknek ez a menete kérlelhetetlennek tűnik, egy ilyen konjunktúra-dekonjunktúra folyamatot félbe lehet szakítani bármelyik fokán, és a kedvezőtlen hatásokat csökkenteni ill. elkerülni lehetséges. Kevés buborék éri el a 2000. évben véget ért információs technológiai boom szélsőséges értékeit.

    Nézetem szerint, a Bush adminisztráció törekvése az amerikai szupremácia létrehozására ilyen buboréknak minősíthető. Van itt egy alapul szolgáló realitás: az Egyesült Államok domináns szerepet tölt be a világban. Ugyanakkor ezzel együtt van egy uralkodó előítélet, az alapul szolgáló valóságnak egy félreértelmezése. Ezt úgy írtam le, mint a szociál-darwinizmusnak egy nyers formáját, amely úgy tekint az életre, mint a túlélésért folytatott harcra, amelyben az alkalmasabb túlélése a verseny, és nem az együttműködés által determinált. A gazdaságban a verseny a vállalatok között folyik, a nemzetközi kapcsolatokban az államok között. Manapság Amerika egyértelműen úgy jelenik meg mint a legalkalmasabb állam. Reflexív kölcsönhatás jött létre az uralkodó előítélet és az alapul szolgáló realitás között, egy üdvös kör, mely mindkettőt megerősítette. A valóság elferdítése azonban csak akkor vált nyilvánvalóvá, amikor Bush elnök megválasztása hatalomra vitte az ideológusok egy csoportját, amely abban hit, hogy az amerikai szupremáciát katonai eszközökkel kell megvalósítani. Azaz, amikor az önérdek követését túl messzire vitték. Mindaddig az önmegerősítő, önkorrigáló folyamat megmaradt normális határok között. A szeptember 11-i terrorista támadás volt az, ami lehetővé tette az amerikai szupremácia védelmezőinek, hogy maguk mögé állítsák a nemzetet, és Irak inváziójával léptünk az equilibriumon túli tartományba.

    Egy dolog szabad kezet adni egy kereskedelmi vállalkozásnak, és egészen más szabaddá tenni a katonai erőt. Mindenkor létezett kapcsolat üzlet és fegyver között, és ez mindig gyanús volt. Eisenhower elnök beszélt a katonai-ipari komplexumról. A kapcsolat a nagyipar és a hadügy között mindkettőt korrumpálhatja. Történelmileg az Egyesült Államok viszonylag mentes volt ettől a hatástól, mert fegyveres erőit alacsony szinten tartotta; csupán a II. Világháború után változtak meg a viszonyok , és Eisenhower elnök volt eléggé okos, hogy figyelmeztessen a veszélyre. Más országokban a nagyipar és a fegyveres erők közötti kapcsolat erőteljesebb volt. Ezt figyelhettük meg a császári Németország és Japán esetében, és ez volt a fasizmus gyökere.

    Az Új Amerikai Évszázad terve mögött álló neokonzervatívok a nagyobb katonai kiadások szószólóivá váltak, és sokan közülük érdekeltek a védelmi és olaj iparban. Így például Richard Perle, aki nem kapott fizetést a Védelmi Politika Bizottsága fejeként, egy csomó pénzt csinált magának, mint különböző vállalatok konzultánsa. Dick Cheney elnöke volt a Halliburton cégnek mielőtt alelnökké lett volna, és jól ismertek a Halliburton zaftos iraki szerződései. Nem azt mondom, hogy a neokonzervatív ideológia pénzügyi érdekeken nyugodott - nem vagyok neo-marxista - , de kétségtelenül létezik itt egy oda-vissza mutató, reflexív kapcsolat.

    Egészen a közelmúltig ez a kölcsönkapcsolat megmaradt a normális határok között, amint az a tény mutat, hogy szeptember 11 előtt nem haladt előre a neokonzervatív csoport tervének a végig vitele. Annak ellenére, hogy elhatározták, megszakítják az amerikai külpolitika folytonosságát, Colin Powell nagy mértékben fenn tudta tartani annak folytonosságát.

    Ekkor jött a szeptember 11-i tragédia, és ez az a pont, amikor a folyamat átment az equilibriumon-túli tartományba. Remélem, sikerült bemutatnom, hogy nem annyira maguk a terrorista támadások hoztak létre egy abnormális helyzetet, hanem az a válasz, amelyet a Bush adminisztráció adott rájuk. Bush elnök háborút hirdetett a terrorizmus ellen, és összekapcsolva a terrorizmust a tömegpusztító fegyverekkel, mandátumot szerzett Irak lerohanására. Viszont az Irakban működő megszálló erők megfelelő célpontot szolgáltak a terroristák számára, és ezzel egy ingovány csapdájába kerültünk.

    A közvélemény nem érti, hogy háborút hirdetni a terrorizmus ellen és megtámadni Irakot nem volt a megfelelő válasz. Még ma is sokan úgy gondolják, hogy szeptember 11 igazolást ad olyan magatartásra, amely normális időkben elfogadhatatlan lenne. Az amerikai szupremácia ideológusai és maga Bush elnök folyton arra emlékeztetnek minket, hogy szeptember 11 megváltoztatta a világot. Csupán amikor az iraki invázió szerencsétlen következményei világossá váltak kezdik az emberek megérteni, hogy valami egészen rossz történt.

    Csapdába estünk. A csapda úgy működik, hogy az embereket vagy állatokat behálózza. Hideg fej kell ahhoz, hogy kikászálódjék belőle az ember. Az öngyilkos merénylők motivációja érthetetlennek tűnt a támadás idején. Most hogy visszapillantunk, a fény kezd derengeni: azt akarták, hogy úgy reagáljunk, ahogyan végül tettük. Talán jobban értettek meg bennünket, mit mi önmagunkat.

    Olyan emberként, aki a radikális tévedhetőség kezdeményezője, idegenkedek attól, hogy bárkinek túlzott előrelátást tulajdonítsak. Mégis visszagondolva, látni vélem egy mesteri terv körvonalait, amit egy Bin Ladennek nevezett gonosz zseni agyalt ki. Az ő nézőpontja szerint, a mi civilizációnk degenerált civilizáció. Gazdag és erős, de hiányzik belőle a valódi hit. Meg kell semmisíteni, hogy a hit érvényre jusson. Az egyetlen út megsemmisítéséhez kihasználni gyengejét: a haláltól való félelmét. Egy terrorista támadásra végletesen fog csapkodni egy láthatatlan ellenség ellen. Mivel az elkövetők láthatatlanok maradnak, ösztönös reakciója ártatlan áldozatokat fog követelni. Az áldozatok muszlimok lesznek, és az iszlám radikalizálódni fog, általános konfrontációt fog kiváltani az iszlám és a nyugat között. Habár a nyugat anyagilag főlényben van, az iszlám fog felülkerekedni, mivel döntő előnye van a harcban: nem fél a haláltól.

    Az események eddig megfelelnek Bin Laden feltételezett legvadabb várakozásainak. A World Trade Center ikertornyai valóban összeomlottak, ami a támadást még látványosabbá tette, mint azt elképzelni lehetett volna. És Bush elnök azzal válaszolt, hogy hadat üzent a terrorizmusnak. A valóságos Bin Laden egyértelműen válaszcsapásra számított Afganisztánban; ezért gyilkoltatta meg két nappal szeptember 11 előtt Ahmed Sah Masszudot, az egyetlen parancsnokot, aki képes lett volna sikeres hadjáratot szervezni a talibánok ellen. Irak elözönlése váratlan ajándék volt számára. Az amerikai katonák jelenléte arab földön mágnesként szolgál, oda vonzza az al-Kaida által kiképzett terroristákat az egész világból. Az alvó sejtek felélednek. Azt mondják, hogy vagy háromezer al-Kaidával kapcsolatban álló ember eltűnt Szaud-Arábiából. Egyesek közülük Irakban aktivizálódtak. Bush elnöknek igaza van, Irak lett a terror elleni háború fő frontja. Akarva nem-akarva, egyenesen a terroristák kezére játszott.

    Azt állítottam, hogy miközben a közvélemény ösztönösen reagált, a Bush elnököt körülvevő emberek, az amerikai szupremácia kezdeményezői is rendelkeztek egy saját mesteri tervvel. Hozták magukkal tervüket, amikor kormányra kerültek, és amikor a terroristák támadtak, azt a körülményekhez alkalmazták. Ténylegesen saját céljaikra használták ki a publikum ösztönös reagálását. De nem látták előre ezek szerencsétlen következményeit. Saját kritériumaik alapján mondhatjuk, hogy a Bush adminisztráció politikájából, az amerikai szupremácia követéséből tragikus csőd lett.

    E két mesteri tervnek van valami közös vonása, mindkettő rokon vonásokat mutat a piaci buborékokkal. Eredetileg önmegerősítő jellegűek voltak, de végül is önmaguk vereségét kell, hogy okozzák, mivel a valóság téves értelmezésén nyugszanak. Ezt igazolja a mesteri tervek közelebbi vizsgálata. Nem nehéz belátni az al-Kaida tervének abszurditását, annak az elképzelésnek az abszurditását, hogy az iszlám tisztaságát a terrorizmus révén akarják megőrizni. Ezt inkább ördöginek szokás mondani, mint egyszerűen tévesnek. És ez így igaz. Mi lehet rosszabb annál, mint ártatlan embereket gyilkolni a vallás nevében?

    Nehezebb megérteni annak abszurditását, hogy az amerikai szupremáciát katonai eszközökkel akarják megvalósítani. Hiszen megtanultunk a katonai erőre támaszkodni, és különösen érezzük ennek szükségességét, amikor saját létünkben fenyegetnek meg bennünket. Nem úgy gondolkodunk magunkról, mint akiket valamilyen ideológia vezérel; ehhez túlságosan pragmatikusnak tekintjük magunkat. Pedig az ideológia abnormálisan nagy szerepet kezdett kapni a kormánypolitika elhatározásában, és az észlelések és a dolgok valóságos állása közti diszkrepancia abnormálisan nagyra nőtt. Ez csakis egy önerősítő folyamat révén mehetett végbe, amely fokozatosan mind erősebbé vált az évek során.

    Márpedig ezt történt. Amikor a piaci fundamentalizmus szövetségbe lépett a vallási fundamentalizmussal, az rabul ejtette a Republikánus Pártot. A szociáldarwinista ideológiát először megerősítette a globalizáció sikere, azután pedig a szovjet rendszer összeomlása. De csupán George W.Bush megválasztásával hódolt be a geopolitikai realisták pragmatizmusa az amerikai szupremácia szószólóinak forradalmi buzgalmának, és csupán szeptember 11 után kerültek fölénybe a szupremácia hívei.

    Nem fogjuk túl messzire vinni az analógiát a tőzsdei buborékkal. Összehasonlítani az amerikai szupremácia követését egy tőzsdei buborékkal hiányos eljárás. Mégis, amennyiben gyümölcsöző megtévesztésnek kezeljük, néhány hasznos meglátással szolgál.

    A folyamat korai szakaszaiban a buborék résztvevői nem látják meggyőződésük abszurditását; ellenkezőleg, úgy tűnik mintha a valóság megerősíti észlelésüket. Csak egy későbbi stádiumban válik világossá a várakozásuk és az események tényleges menete közötti divergencia. Ekkor lép be az igazság pillanata, amit a folyamat megfordulása követ. Amikor bekövetkezik a megfordulás, ez önmagát megerősítővé lesz az ellenkező irányban, és attól függően, hogy mennyire fuvódott fel a buborék, egy sor kárt okozhat.

    A buborékkal kapcsolatosan fontos emlékezetünkbe vésnünk, hogy semmisem előrendelt az ügyben. A konjunktúra-dekonjunktúra folyamatok bármikor félbeszakadhatnak, és minél előbb történik ez meg, annál kisebb kárt okoznak. Mindennaposak a véletlen fluktuációk az értékpapírok piacán, ezek nem okoznak kárt. Csak akkor esik ki a kézből, válik kezelhetetlenné a valóság és annak értelmezése közötti reflexív kölcsönhatás, amikor félbeszakad vagy megszűnik a kritikai gondolkodás. Ez történt szeptember 11 utóhatása során.

    Hol tartunk ebben a reflexív folyamatban? Az igazság pillanatánál tartunk, illetve egy olyan tesztet jelentő ponton, amely - ha azon sikerrel túljutunk - megerősíti majd a trendet. A 2004. novemberi elnökválasztásig nem fogjuk tudni, ez alternatívák közül, melyik lesz a mérvadó.

    Az iraki zsákutcának kellene az igazság pillanatául szolgálnia. Bármilyen is volt Szaddam Husszein elmozdítására felhozott indok, semmi kétség nincs atekintetben, hogy Irakot hamis állítások alapján rohantuk le. Akarva-akaratlanul Bush elnök becsapta az amerikai közvéleményt és a Kongresszust, és lábbal tiporta szövetségeseink véleményét. Az adminisztráció várakozásai és a dolgok valóságos állása közötti szakadék nem lehetne nagyobb. A terrorizmus elleni hadviselés hamissága magán az iraki terepen vált bizonyítottá. Katonáinkat rendőri feladatok végzésére kényszerítették harci felszerelésben, és most ölik őket. Nemcsak katonáink életét veszélyeztetjük, hanem fegyveres erőink harci képességét is. Túlfeszítették erőinket, és veszélyeztették azt a képességünket, hogy erőnket másutt vessük be. Pedig az eddigieknél több olyan hely van, ahol erőnket fel kellene vonultatni. Észak-Korea nyíltan építi atomfegyvereit; Irán is ezt teszi titokban. A talibánok átcsoportosítják erőiket Afganisztán pastun zónáiban. A megszállás költségei és egy állandósuló háború kilátásai ránehezednek gazdaságunkra, és képtelenek vagyunk szembenézni jó egynéhány sürgető problémával, úgy itthon mint globális méretekben. Ha egyáltalán szükséges lenne bebizonyítani, hogy a neokonzervatívok álmai az amerikai szupremáciáról mennyire tévesek, azt az iraki ingovány mindenképp megtette.

    Sajnos, az al-Kaida nem jutott még el az igazság pillanatáig. A szeptember 11-re adott reagálásunk eredményeképpen, az ő mester tervük még mindig az önmegerősítő fázisban van. Ahelyett, hogy csökkentette volna a terrorista fenyegetést, a terrorizmus elleni háború ténylegesen fokozta azt. Csapdába estünk Irakban, és nehéz lesz onnan kivonnunk magunkat. Kivonulni Irakból nem igazán opció számunkra. Győzelmét jelentené a terroristáknak és helyrehozhatatlan kárt okozna a mi világhelyzetünknek. Mégis ennek követelése elkerülhetetlenül erősödik. Ez pedig katasztrófális visszaforduláshoz vezethet, hasonlóan ahhoz, ami Vietnamban történt.

    Hová megyünk innen? Nem győzöm hangsúlyozni, a történelem nem predeterminált. Egy csomó lehetséges változatot látok. Az egyik szerint a Bush adminisztráció keményít és ténylegesen mindent elkövet, hogy stabilizálja a helyzetet Irakban. A másik szerint, a Bush adminisztráció elismeri hibáját és megkísérli azokat kijavítani úgy, hogy megszabadul a Hadügyben megtelepedett szupremácia ideológusoktól. Az események valóságos folyamata valószínűleg e két véglet között helyezkedik el. Bush elnök megpróbál jól-rosszul átevickélni a helyzeten úgy, hogy az eddigieknél jobban bevonja a dolgokba az irakiakat és az ENSZ-t. Formailag, választásokat nem külpolitikai helyzetek alapján határoznak el. Afganisztán máris kiesik a radar képernyőjéről. Ha Irakot sikerül valahogy betakarni és a gazdaság némi javulást mutat, Bush elnök remélheti újraválasztását. Ebben az esetben tanulhat első mandátumának hibáiból és visszatérhet a folytonossághoz, amit a Külügyben Colin Powell megőrizni törekedett.

    Nem hiszem, hogy ez a szcenarió reális lenne. Túl mélyre süllyedtünk az equilibriumon-túli tartományba ahhoz, hogy visszatérhessünk a status quo-ra. Amerikának a világban elfoglalt helyzete túl nagy károkat szenvedett, és az Egyesült Államokkal való szembenállás túlságosan megnőtt, nemcsak Irakban, hanem világszerte. És a globális kapitalizmus minden más problémája is, amit a Bush adminisztráció félretolt, szintén folytatni fogja tolakodását.

    A magam részéről egy harmadik szenarió mellett vagyok, azaz Amerikának a világban játszott szerepének a mélyreható újragondolása mellett, azoknak a vonalaknak a mentén, amelyeket ebben a könyvben kifejtettem. Ez nemcsak Bush elnök elvetését igényelné, hanem egy sokkal pozitívebb szemlélet elfogadását Amerika számára. Nem lenne könnyű meggyőzni a világot arról, hogy megváltoztattuk felfogásunkat - emlékezzünk csak, mennyire nem sikerült Gorbacsovnak meggyőzni bennünket? - de meg kell tennünk a dolgot, ha ki akarunk kerülni az erőszak fokozódásának hibás köréből.

    Ford. S.J.



Fórum

USA

  • Paradigmák állóháborúja
  • A közelmúlt megerőszakolása
  • Reagan árnyéka
  • Az amerikai szupremácia buboréka - Soros György
  • Irak, Washington, Európa és (benne) mi
  • Az iraki adósságok részleges elengedése
  • Háború és történetírás
  • Rezsimbuktatás franchise-ban
  • Iraki Karácsony
  • Wim Wenders Amerikája
  • Akit elkerült a Nobel-díj - Szilárd Leó (1898-1964)
  • A döntés sejtelme - választások az USA-ban
  • ACLU: Bush hagyta jóvá a kínzásokat
  • Profik és pancserek - avagy mennyire gyengül meg a dollár?
  • Amerikai görbetükör
  • DD-nap a világgazdaságban -Dollár és Deficit
  • Költekező Amerika
  • Gondolatok a globalizációról - közösségi életünk szétmállásáról
  • Úgy érzi-e? - az USA, hogy félni-e kell?
  • Népszerű euró - Soros szerint az olajexportőrök "tehetnek" a dollár gyengeségéről
  • Iráni-szíriai szövetség - avagy felkészülés?
  • USA: 300 milliárd dollár a terror ellen
  • Öngyilkos lett a Félelem és reszketés Las Vegasban szerzője - Hunter S. Thompson
  • Elutasítunk minden külföldi katonai beavatkozást Iránban!
  • Két Amerika - Paul Wolfowitz a Világbank élén
  • Amerika profitált az olajcsalásból?

    • alap elemzések

  • Az amerikai szupremácia buboréka - Soros György
  • Háború és történetírás
  • A félperifériás kapitalizmus
  • A szociálpolitika finanszírozása
  • A magyarországi nyugdíjrendszer
  • Az egészségügyi ellátások és finanszírozásuk
  • A magyar szegénységről
  • Szemünk fénye és a pofonok
  • Mayerling, 1889 - Szerelmi dráma és politikai gyilkosság
  • Pillanatkép a mai magyar valóságról
  • Az értől az óceánig - A víz: a jövő kihívása
  • Globalizáció és keleti bővítés - milyen lehetőségek nyílnak?
  • Milliókat öl meg a tiszta víz hiánya
  • Tobintól a globalizációkritikáig
  • A kormányváltás politikai gazdaságtana
  • A nemzeti függetlenség ma
  • Gyerekek a harcmezőn - ENSZ jelentés
  • Prostitúció, férfiuralom
  • Mezőgazdaságunk állapotáról - és a vidéki munkanélküliség okairól
  • Rabszolgaság az ILO jelentése alapján - A 12 millió kényszermunkás fele gyermek
  • Össze kell fognunk! - a globalizáció felborította a nemzeti ország-kereteket
  • Egy lépés a százból
  • Melyik gyerek mennyit ér?
  • Európa francia lelkiismerete - Alkotmány NEM?