Főoldal | Legújabb cikkek | Szerzök | Kulcsszavak | Honlap térképe | Privát rész
Főoldal --Mindent tudni akarok! - cikkek, elemzések --Szenvedés, szegénység, nyomor --A hazai helyzet
    - 2002. Szeptember - Ékes Ildikó - 7390 látogatás

    A cikkből kiemeltük a nyugdíj (lásd: itt) és az egészségügy (lásd: itt) speciális kérdéseit, remélve, hogy ezzel megkönnyítettük a téma feldolgozását.

    Részlet Ékes Ildikó: Életmód -Életszínvonal, Bp. Rejtjel Kiadó. 2002 c. könyvéből

    A szociálpolitika finanszírozása

    A modern államokban a szociális támogatási rendszerek (az ún. szociális háló) finanszírozása általában négy fő forrásból táplálkozik.

    Amint a kezdeteknél szó volt róla, a leghagyományosabb forrás az egyházak, illetve egyéb karitatív szervezetek, alapítványok által adott támogatás, nyújtott szolgáltatás. Ezek súlya a teljes szociálpolitikai célú kiadásokon belül országonként változó a történelmi hagyományoknak, tradícióknak megfelelően. Ám az állam kiadásaihoz képest ma már mindenhol sokkal kisebb jelentőségű, mint a korábbi évszázadokban volt.

    A szociálpolitikát a fejlett országokban mindenhol alapvetően a kormányok finanszírozzák. A piacgazdaságú országokban - a gazdaságból való kiszorulása miatt - az államoknak egyre fontosabb feladatává válik a piac okozta torzulások kiigazítása a társadalmi béke érdekében. A kormányzati finanszírozásnak is két további csatornája van:

    _ a központi költségvetés,

    _ a helyi önkormányzat.

    E két csatorna között a feladatmegosztástól függően változhatnak az arányok. Magyarországon a fő finanszírozó a központi költségvetés, ám ez úgy történik, hogy a helyi önkormányzatok által megadott létszám szerint a központilag beszedett adókból osztják vissza az ún. normatívák alapján a pénzeket. Vagyis az önkormányzatok mondják meg, hogy a hozzájuk tartozó területen hány és milyen típusú ellátásra szoruló személy él és törvényben meghatározott mértékű ellátásnak megfelelően ennek alapján kapja meg az önkormányzat a szétosztható összeget. Vannak azonban olyan ellátások, amelyek forrását, illetve azok egy részét az önkormányzatnak kell kigazdálkodnia, helyi adók kivetésével vagy más módon. Ezek általában olyan támogatások, amelyeket a törvény nem kötelező érvénnyel ír elő, illetve olyanok, ahol az adható összeg tól-ig határok között mozog. Ilyenkor a minimumot biztosítja a központi költségvetés. Az ennél magasabb juttatás az önkormányzat lehetőségein múlik. Olyan szociális juttatások is vannak azonban, amelyek fizetését a Szociális Törvény eleve a helyi önkormányzatok hatáskörébe utalja úgy, hogy azok forrását is az önkormányzatnak kell előteremtenie.

    A szociális (jóléti) juttatások harmadik finanszírozója a munkaadó. A világ fejlett országaiban a munkaadókat is bevonják a szociális kiadások finanszírozásába. Ezzel próbálnak a profitként elvont összegből még bizonyos mennyiséget a munkavállalókhoz átcsoportosítani. A munkaadók által jóléti célokra fordított összegek azonban sokszor a munkaadónak is előnyösek, mert ezzel különféle befizetéseket takarít meg. Nálunk például ilyenek az önkéntes nyugdíj és egészségbiztosítási alapokba a dolgozó javára történő befizetések. A munkáltató ezzel úgy egészítheti ki a dolgozói keresetét, hogy közben még meg is takarítja azt a társadalombiztosítási járulékbefizetést, amit egy hasonló nagyságrendű béremelésnél viszont fizetnie kellene. A munkáltatók által jóléti célra fordított kifizetések országonként változóak, mind a típusukat, mind a nagyságrendjüket tekintve. Magyarország úgy van elkönyvelve, hogy a munkaadók a piacgazdaságokban szokásosnál magasabb mértékben fizetnek a társadalombiztosításnak. A munkáltatók legfontosabb befizetései:

    _ a fix összegű egészségügyi hozzájárulás (ennek összege 2002-ben 4.500 Ft),

    _ az egészségbiztosítási járulék (11%),

    _ a nyugdíjbiztosítási járulék 18%),

    _ a munkaadói járulék (a munkanélküli segély finanszírozásához, 3%),

    _ betegszabadság idejére történő kereset fizetése (a megbetegedés első 15 napjára).

    Végül a szociális kiadások finanszírozója a munkavállaló is. Ennek hagyománya van, amire példa volt a korábban említett kölcsönös önsegélyező pénztárak létrehozása, amely a szociálpolitika külön ágát teremtette meg. A jelenlegi magyarországi gyakorlatban is léteznek ezekhez hasonló biztosító pénztárak, az ún. önkéntes nyugdíjbiztosítási és egészségbiztosítási pénztárak. Nálunk kötelezően minden munkavállalónak keresete után kétfajta társadalombiztosítási hozzájárulást és az ún. munkavállalói járulékot kell fizetnie. Fizetik tehát:

    _ a nyugdíjbiztosítási járulékot (ennek mértéke jelenleg a bruttó kereset 8%-a),

    _ az egészségbiztosítási járulékot (2002-ben ennek mértéke a bruttó kereset 3%-a),

    A munkavállalói járulék (ami jelenleg 1,5%), célja a munkanélküliek támogatása.(Lényegét tekintve a kölcsönös segélypénztárak működési elvének megfelelően egyfajta előtakarékosság arra az esetre, ha munkanélkülivé válnak, amitől jogosultak a munkanélküli ellátásra, addig viszont a már munkanélkülivé vált személyek járadékát, átképzését stb. fizetik az adóból.

    Ennek kapcsán szólni kell arról is, hogy a szociális ellátó rendszerek finanszírozásának alapja általában a szolidaritás. Ezt alapozták meg a kölcsönös önsegélyező pénztárak. Az utóbbi időben azonban az észak-amerikai (elsősorban az USA-ban szokásos) felfogás terjedésének megfelelően egyre inkább előtérbe kerül a szigorú biztosítási elv, ami nélkülözi a szolidaritást és az egyéb biztosítási formákhoz hasonlóan csupán az adott személy, illetve családjának biztosítását szolgálják. Ezekről később a nyugdíjrendszereknél részletesebben lesz szó. lásd: másik cikkben

    Azt azonban még itt kell elmondani, hogy a szolidaritáson alapuló társadalombiztosításnak két fő változata van:

    _ az önkéntes, és

    _ a kötelező.

    Figyelmet érdemel tehát, hogy az önkéntes biztosítási pénztárakon belül vannak szolidaritási alapon működő és egyéni biztosítást megvalósító rendszerek. A szolidaritási alapon működők a kölcsönös segélypénztárak (egyletek, stb.). A szolidaritást mellőző biztosító pénztárak az önkéntes biztosítók, amelyek tehát nem tartalmazzák nevükben a “kölcsönös” kifejezést, és amelyek leginkább a mai korra jellemzőek. Az előbbiek viszont inkább a társadalombiztosítás hőskorára és azon belül is bizonyos országokra volt jellemző.

    A kötelező társadalombiztosítás alapvetően a szocialista országokban jött létre a szociálpolitikai támogatások finanszírozási rendszerén belül. Ezekben az országokban a szolidaritás a politikai rendszer alapelve volt, és az érvényesítés legbiztosabb formájának az tűnt, hogy a dolgozók és a munkaadók a központi költségvetésbe kötelezően és közvetlenül fizessék be azt a jövedelemhányadot, amit a kormány szociális feladatok ellátására kívánt fordítani. Itt kell megjegyezni, hogy a munkavállalók befizetései ebben a formában hosszú ideig jelképesek voltak. Az elvonások módja más volt. Mivel ezekben az országokban szinte minden kiadás és jövedelem központosított volt, sem a munkavállalóknak, sem a munkaadóknak nem volt más lehetőségük, mint az, hogy a központi társadalombiztosítási kasszába fizessék be hozzájárulásaikat, amelyeket azután az állam elgondolásai alapján osztottak el, fizettek ki az arra jogosultaknak, kiegészítve az állam más forrásokból származó bevételeivel. Ezekre az országokra - főként a 70-es, 80-as években meglehetős nagyvonalúság volt jellemző a szociális juttatásokat illetően. A kiterjedt szociális juttatásokat pedig nem lehetett az alacsonyra szorított keresetekre kivetett néhány százalékos társadalombiztosítási hozzájárulásból fedezni, úgy sem, hogy a munkaadók ennél lényegesen nagyobb mértékű befizetéseket teljesítettek. Ennek a rendszernek lett az eredménye a vállalkozásoknál korábban már említett, magas társadalombiztosítási befizetés. Az egészségügy speciális kérdéseit lásd:itt

    A munkanélküliséggel kapcsolatos ellátások

    A munkanélküliség átmenetileg vagy tartósan jövedelemhiányt okoz a családokban. A munkanélküli segélyegyletek eredetileg ezt a problémát igyekezett oly módon kezelni, hogy a munkanélkülivé váló társaikat a még munkával rendelkezők befizetéseiből támogatják. A probléma kezelése tehát leginkább valamiféle áthidaló jövedelemkiegészítésre korlátozódott. Azóta a munkanélküli járadék a modern államokra jellemző foglalkoztatáspolitikai eszközzé vált.

    Ám emellett számos más eszköz is segíti a munkanélkülieket. Ma már a modern államok szociálpolitikájának része, hogy a munkanélkülieket igyekeznek visszajuttatni a munkaerőpiacra és ezért különböző egyéb eszközöket is bevetnek.

    A modern államokban a munkanélküliség kezelésének kétféle eszköztára van:

    -   aktív eszközök,

    -   passzív eszközök.

    Az aktív eszközökhöz soroljuk azokat a módszereket, amelyekkel a munkanélkülit vissza lehet segíteni a munkaerőpiacra, illetve meg lehet akadályozni a munkanélkülivé válást. A legfontosabbak a következők:

    -   átképzés,
    -   továbbképzés,
    -   munkaerő-közvetítés,
    -   munkahely-teremtés, foglalkoztatásbővítés,
    -   munkahelymegőrzés,
    -   a munkanélküliek vállalkozóvá, illetve önfoglalkoztatóvá válását támogató intézkedések,
    -   speciális helyzetű rétegek (megváltozott munkaképességűek, etnikumok stb.) foglalkoztatását támogató intézkedések,
    -   közhasznú munkavégzés.

    Az aktív eszközök konkrét formái:

    -   munkaerő-közvetítés azok számára, akik egyébként keresett szakmában dolgoznak, csak személyes kapcsolataik, illetve ismerethiányuk miatt nem találják meg a foglalkoztatót,

    -   ingyenes át-, illetve továbbképzés azoknak, akik a munkaerőpiacról azért szorulnak ki, mert olyan a szakmájuk, amit a gazdasági szerkezet átalakulása leértékel, tehát csökken vagy megszűnik az adott szakma iránti kereslet,

    -   bérkiegészítés, illetve adóelengedés azoknak a munkaadóknak, akik vagy azért küldenének el dolgozókat, mert a bér- és adóterheket nem tudják fizetni; vagy vállalkozásukban az előbbi okból nem tudnának létszámot növelni, vagy pedig a kisebb teljesítményre képes csoportok tagjait csak úgy tudják, hajlandóak alkalmazni, ha ehhez bér-, illetve adótámogatást kapnak;

    -   adó-, illetve hitelkedvezmények azoknak a munkanélkülieknek, akik önerejükből szeretnének kilábalni kellemetlen helyzetükből, ám ehhez hiányzik a tőke, illetve a vállalkozásokra vonatkozó szokványos feltételek mellett nem tudnák induló vállalkozásaikat életben tartani;

    -   a közhasznú munkavégzéssel azokat próbálják meg visszavinni a munkaerőpiacra, akiknél az előző eszközök nem működtek, viszont képesek bizonyos feladatokat ellátni. A közmunkákkal eközben - viszonylag olcsón - rendszerint olyan önkormányzati feladatokat is el lehet végeztetni, amelyet egyébként is meg kellene csinálni. A közmunka pedig a tartósan munkanélküli személy számára esélyt ad a munkakörnyezetbe való visszailleszkedésre és megteremtheti az első lépcsőt a munka világába való tartós visszatéréshez.

    A passzív eszközök közül a leglényegesebbek:

    -   a munkanélküli segély,

    -   a munkanélküli segély időtartama után adott jövedelemkiegészítés.

    A munkanélküli segély a munka elvesztését követő periódusban a munka nélkül maradt személyek jövedelempótlásának klasszikus formája. A segély azonban mindig átmeneti. A rendszer feltételezi, hogy a munkavállaló viszonylag rövid időn belül ismét munkához jut. A segély összege és időtartama országonként változó, valamint az is, hogy milyen korábbi munkajövedelmek figyelembevételével számítják ki annak összegét. Mindenképpen alacsonyabb azonban, mint a korábbi kereset.

    Magyarországon évtizedekig - a II. világháborút követő szocialista társadalomban - ismeretlen volt a munkanélküliség. Akkoriban a teljeskörű foglalkoztatás volt a cél, amit az államnak az Alkotmány szerint meg kellett valósítania. Az akkori Alkotmány a munkát jogként és kötelességként határozta meg. Ily módon a munkanélküliség (közveszélyes munkakerülés névvel illetve) törvényileg büntetendő állapot volt. Szokás volt akkoriban a kapun belüli munkanélküliségről beszélni, aminek az volt a lényege, hogy mindenkinek volt ún. munkakönyve, amellyel igazolhatta, hogy foglalkoztatják, azonban sokszor nem volt tényleges feladata az adott szervezeten belül, illetve olyan kevés munkát kapott, ami nem igényelt volna külön státuszt.

    A 80-as évek végén kezdett oldódni az a törvényi szigor, amely a teljes körű foglalkoztatás garantálását és kötelezettségét előírta. Ekkor jelent meg nálunk ismét a munkanélküliség és a problémát kezelni próbáló rendszer. Ezen belül elsőként a munkanélküli segély, az átképzés és a munkaerő-közvetítés valósult meg. A munkanélküli segélyt akkoriban a nemzetközi pénzügyi szervezetek nagyvonalúnak ítélték a piacgazdaságokban szokásos rendszerekhez képest, mert annak időtartama meglehetősen hosszú (3,5 év) volt és a segély számításakor figyelembe vett jövedelmek nagyon széleskörűek voltak, valamint a segélynek a keresethez viszonyított aránya is elég magas volt.

    Az azóta eltelt időszakban a munkanélküliség esetén folyósított jövedelem nagyon csökkent, mert a figyelembe vett jövedelem és a segélynek a keresethez viszonyított aránya is mérséklődött. Emellett a munkanélküli segély (járadék) időtartama is többször rövidítve lett. Jelenleg mindössze 9 hónapig kapható. Tekintettel arra, hogy nálunk a munkanélküliségen belül magas a tartósan munkanélküliek aránya, a munkanélküli járadék megszűnése után jövedelempótló támogatásban részesülhet a munkanélküli. Ez azonban ma már közmunka-végzéshez van kötve.

    A munkanélkülieket ellátó rendszer - viszonylag gyorsan -nálunk is kiegészült valamennyi korábban említett eszközzel. A munkanélkülieknek vállalkozás indításához folyósított kedvezményes hitelek (pl. egzisztencia hitel) azonban éppen úgy nem hoztak átütő eredményt, mint az át- és továbbképzések. Ennek az utóbbinak az volt a fő oka, hogy az átképzések általában akkor eredményesek, ha az országban ún. strukturális munkanélküliség van. Nálunk azonban hosszú ideig - ezt mutatta a korábban említett 1 millió munkahely eltűnése - abszolút munkanélküliség volt, vagyis egyszerűen nem volt munkahely. Az utóbbi években nálunk is növekszik a strukturális munkanélküliség. Ez azt jelenti, hogy munkahely ugyan lenne, de azt nem tudták betölteni, mert a dolgozók képzettsége, illetve jövedelemigénye magasabb volt, mint amennyit a munkahelyért kínálni tudnak.

    Tehát strukturális munkanélküliségről akkor beszélünk, amikor egy országban a munkaerő-kereslet és - kínálat között azért van eltérés, mert a munkaerő-állomány képzettségi összetétele és színvonala nem felel meg a munkaadók által igényelt szakmai, képzettségi struktúrának, illetve a keresetekben nem tudnak megegyezni.

    Abszolút munkanélküliség olyankor alakul ki, amikor a munkaadók foglalkoztatási igényéhez képest - függetlenül annak szakmai, képzettségi szintjétől - túl sok a munkát vállalni kívánó személy. Azaz az álláshelyekhez képest a munkaerő-piacon - szakmától függetlenül - túlkínálat van.

    A munkanélküliség legfontosabb jelzőszáma az ún. munkanélküliségi ráta. Magyarországonebből kettőt számítanak és publikálnak.Az egyiket a Központi Statisztikai Hivatal számítja annak a felmérésnek az alapján, amelynek során megkérdezik a háztartások aktív korú (14-60 év közötti) tagjait, hogy volt-e kereső foglalkozásuk a felmérést megelőző időszakban. Ez a nemzetközi gyakorlatnak megfelelő mutató az aktív korúak számához viszonyítja a munkanélküliek számát. A KSH felmérése szerint nem számít munkanélkülinek az, aki a kikérdezést megelőző héten egy órányi kereső munkát végzett. Ez a munkanélküliség ráta 2002 elején Magyarországon 5,6% volt, amely európai uniós mércével mérve jónak mondható, mert az uniós átlag (a magas munkanélküliségi arányokkal rendelkező Spanyolországot, Görögországot stb. figyelembe véve) ennél magasabb.

    A másik munkanélküliségi mutató (ráta) a regisztrált foglalkoztatottak aktív korú népességhez viszonyított arányát mutatja. Ezért a két mutató között - nem kis - eltérés van.

    Mindkét mutatóval vannak gondok. Az elsőnél a heti egy órai kereső tevékenység elég alacsonynak számít abból a szempontból, hogy valakit már foglalkoztatottként (nem munkanélküliként) vegyenek számba. A regisztrált munkanélküliek száma viszont azért nem tűnik hitelesnek, mert a munkanélküli ellátásokból kiszorultak sokszor nem regisztráltatják magukat, hiszen abból különösebb hasznuk nincs. A regisztráció főként a kis településeken élőknél problematikus, akiknek ezért be kellene utazniuk valamelyik környező városba, ahol a regisztráció történik. A beutazás költsége viszont nem kevés és ezt a munkaügyi hivatalok nem térítik meg. Így - főként a tartósan munkanélküliek -, akik nem remélhetik az elhelyezést, ha tudnák, sem finanszíroznák meg a regisztrálással járó kiadást. Az esetek zömében azonban meg sem tudják fizetni az útiköltséget. Ezért a regisztráltak száma lényegesen elmaradhat a valós munkanélküliekétől.

    A családtámogatás

    Ez a szociálpolitikai rendszer legkésőbb kialakult ága. Fő célja, hogy a gyermekvállalás ne okozzon elviselhetetlen anyagi terhet a családoknak, illetve, hogy a többgyermekesek ne kerüljenek indokolatlanul nagy hátrányba azokkal szemben, akik egyáltalán nem, vagy kevesebb gyermeket vállaltak. Emellett a legjelentősebb családtámogatási eszköz a családi pótlék, ami jelenleg állampolgári jogon jár a 18 év alatt gyermeket nevelő családoknak. Ezen túl a családtámogatási rendszer az utóbbi években, a fejlett országokban olyan eszközöket is alkalmaz, amelyek a családok más irányú problémáinak enyhítését szolgálja (elsősorban az önmaguk ellátására nem képes idős vagy beteg családtagok ápolására kell gondolni). A családtámogatás rendszere nálunk igen kiterjedt volt már a szocializmus időszakában. Ezen belül az egyik legjelentősebb juttatás az ún. GYES, illetve GYED (gyermekgondozási segély, illetve gyermekgondozási díj) volt, amelyek időtartama már a 80-as években is lényegesen hosszabb volt (3, illetve beteg gyermek esetén 8 év), mint az akkori jóléti államoknak mondott skandináv országokban. A hazai családtámogatási eszközök fő formái a következők: A gyermekek születésekor felmerülő költségek fedezéséhez nyújt segítséget az ún. anyasági támogatás, ami egyszeri juttatást jelent.

    Rendszeres, illetve rendkívüli gyermekvédelmi támogatásban azok részesülhetnek, akiknek a családjában olyan mértékű jövedelemhiány van, amely veszélyezteti a kiskorú gyermekek nevelését, illetve egészségét.

    Azokat a gyermekeket, akiket szüleik a támogatások ellenére sem tudnak, illetve akarnak ellátni, gyermekotthonokba, illetve nevelőszülőkhöz lehet beadni. Az otthonokat többnyire a helyi önkormányzatok tartják fenn, a nevelőszülőkkel is azok kötnek szerződést.

    A szociális támogatások része ezen túl a lakásfenntartási támogatás, amelyet azok a személyek, illetve családok igényelhetnek, amelyeknek lakás kiadásaik, azaz a közüzemi díjak a család jövedelmének bizonyos hányadánál nagyobb összeget tesznek ki.

    Ápolási díjat azok igényelhetnek, akik beteg családtagjuk ápolása miatt nem tudnak munkát vállalni és ezért a családban az egy főre jutó jövedelem nem éri el a létminimum szintjét.

    Közeli hozzátartozó elhalálozása esetén temetési segély kérhető, amennyiben a család folyó jövedelme nem teszi lehetővé a rendkívüli kiadás teljes összegének vállalását. Az idős és beteg személyek kérhetnek szociális étkeztetési ellátást, illetve házi gondozást, amennyiben nem tudnak magukról gondoskodni, illetve nem akarnak szociális otthonban lakni. A bentlakásos szociális otthon mellett vannak ún. idősek napközi otthonai (ugyanez van a fogyatékosok számára is), illetve idősek klubjai, ahol az idős emberek napközben eltölthetik az idejüket, és ahol étkezést, orvosi ellátást is kapnak. Ez utóbbi intézményeket nagyrészt a helyi önkormányzatok tartják fenn, amíg a tartós bentlakásos szociális otthonoknak csak egyik része tartozik a helyi önkormányzatokhoz. Ezek mellett vannak karitatív szervezetek által, illetve üzleti alapon működtetett tartós bentlakásos idősek otthonai is. A bentlakásos otthonoknál többnyire az idős személyek korábbi lakásának értékesítéséből származó bevétel egy részét be kell fizetni az otthon részére.



Fórum