Főoldal
|
Legújabb cikkek
|
Szerzök
|
Kulcsszavak
|
Honlap térképe
|
Privát rész
Bokros Lajos tőle szokatlan témáról, a szegénységről fejtette ki gondolatait az ÉS hasábjain. A lap által közölt cikkek terjedelméhez képest nagyméretű írás Bokros Lajostól megszokott módon alapos és a problémakör minden fontosabb kérdésére kiterjed. Mégis úgy érzem, hogy némi kiegészítésre szorul és több kérdést is felvet.
A cikk bevezetőjében a szerző a szegénység meghatározásának kérdéséről szól. Egy hetilapban közölt cikktől természetesen nem várható el, hogy a szerző akár vázlatosan is áttekintse, azt a számtalan módszert, amelyet a szegénység mérésére szoktak alkalmazni. Bár egy olyan szintű szakembertől, mint Bokros elvárható lett volna, hogy ha nem is ismerteti, legalább megemlítse, még milyen gyakran alkalmazott módszerek vannak az általa választott mellett. A szerző szakmai hátterének ismeretében érthető, hogy a Világbank által használt mércét választja. Annál is inkább, mert így mindjárt nemzetközi összehasonlításra nyílik módja, ami mindig hatásos eszköz. Az utóbbi években a külföldi példákra, helyzetekre való hivatkozás amúgy is különösen népszerűvé vált. Nem árt azonban csínján bánni vele.
A szerző a Világbank 1997-es adataira alapozva megállapítja, hogy Magyarországon akkor a társadalomnak alig több mint egy százaléka volt csak a napi 2,15 dolláros jövedelemhatár alatt. Ezzel lelkét megkönnyítve, nem említ meg azonban három fontos körülményt. Az egyik, hogy ennek az összegnek a nemzeti valutában kifejezett ellenértéke nagyon különböző vásárlóértéket jelent. Ha csak Európát nézzük, Magyarországon 2,15 dollárért 1997-ben 50-60 dkg sertéshúst, illetve 4 kg kenyeret, vagy 5 l tejet, vagy 5 kg almát, esetleg 6 db metrójegyet lehetett kapni. Ugyanekkor Olaszországban a fenti összeg csak 30 dkg húsra, 0,5 kg kenyérre, illetve 4 dl tejre, vagy 1 kg almára, esetleg 2,5 metrójegyre volt elegendő. Párizsban pedig már csak 20 dkg húsra, vagy 1,5 metrójegyre futotta volna belőle, de egy szendvicset már nem lehetett volna érte kapni. Szenegálban, Nepálban, stb. viszont ez az összeg nyilván több fogyasztásra adott volna módot, mint nálunk.
A másik dolog, ami ebből következik, hogy ennyire alacsony jövedelemhatár alatt éppen ezért leginkább csak a világ legszegényebb - afrikai, dél-amerikai - országaiban élnek emberek, ahol a pénzforgalom még kevésbé kiterjedt, mint a világ fejlett részén. A fogyasztási cikkek jelentős részét az emberek maguk termelik. A termékek zöme ki sem kerül a piacra, ha mégis akkor nem pénzért adják-veszik, hanem cserélik. Így ott a napi 2,15 dollár sokkal nagyobb fogyasztási lehetőséget testesít meg, mint egy modern gazdaságban, ahol mindenért pénzzel kell fizetni. Végül pedig ide kívánkozik az is, hogy a szükségletek nagyon különböznek a világ egyes tájain. Délről észak felé haladva egyre több kell a szegénységhez is. Hiszen a világ hidegebb részein a puszta életben maradáshoz is kell valamiféle fűtés, takaró, meleg ruha télen, amit a Dél szegényei nélkülözni tudnak.
Mindezek következtében az a több mint egy százalék itt Európa közepén nem kis arány.
A társadalmi rétegek közötti jövedelmi arányok alakulásával kapcsolatban teljesen nyilvánvaló az a megállapítás, hogy a magas jövedelműek tudnak megtakarítani, és a megtakarítások - befektetés formájában - újabb jövedelmek forrásai lesznek. Mivel nekik több forrásból van jövedelmük, tehát náluk az anyagi előnyök halmozottan jelentkeznek. Baj van azonban azzal, amit Bokros Lajos így ír: „Ezért van az, hogy a gazdagok és a társadalom többsége közötti vagyoni és ezáltal élethelyzetbeli egyenlőtlenségek akkor is növekednek, amikor a tehetősek viszonylagos jövedelme egyébként nem növekszik a társadalom többi csoportjához képest”. A szerző esetleg arra gondol, hogy amikor a kormány a minimálbért 25%-kal, 40-ről 50 ezerre emeli és a topmenedzser havi 4 milliós keresete is csak 25%-kal emelkedik, a köztük levő jövedelmi arány 100 marad. Igazából a jövedelmi különbség csak azért nő, mert a menedzsernek befektetése is van. Ennek többletjövedelme okozza a rétegek között növekvő jövedelmi különbséget. A számokkal persze lehet bűvészkedni. A topmenedzser és a minimálbérű dolgozó között - ebben az esetben - a kereseti arány tényleg 100 marad. Ám, a kereset növekménye a topmenedzser számára 100-szor annyi vásárlóerőt biztosít, akkor is, ha nincs megtakarításból származó külön jövedelme. A gazdagság és a szegénység viszonyában pedig ez a meghatározó.
Abban igaza van Bokros Lajosnak, hogy a gyermekek szegénysége nagy probléma, mert az tovább örökíti a képzetlenséget, szegénységet. A probléma azonban nem határolható el az idősek szegénységétől. A mai fiatalok szegénysége ugyanis éppen tőlük indul ki. Gazdag ember unokája ugyanis ritkán szegény. Ezt a szerző is látja a mai fiatalok (a jövőbeli idősek vonatkozásában), amikor a szegénység továbbörökítéséről szól. Éppen ezért nem indokolt az idősek mai rossz, romló anyagi helyzetét különválasztani a gyermekek szegénységétől.
Az idősek szegénysége kétféleképpen is befolyásolja a fiatalok szegénységét. Egyrészt a szegény idős ember, a gyermekeitől támogatásra szorul. Ezt a pénzt azok a saját gyermekeiktől kénytelenek elvonni. Ha viszont jó körülmények között él az idős személy, maga tudja támogatni a gyermekeit, unokáit. A KSH vizsgálatai szerint a felnőtt gyermekeiket támogatni tudó szülők aránya a 90-es években jelentősen lecsökkent, éppen az idősek romló anyagi helyzete miatt. 1986-ban még a háztartások 58%-a, 2000-ben már csak 49%-a volt részese a generációk közötti jövedelem-újraelosztásnak. Ezen belül a 70 év felettieknél 9%-ról 22%-ra emelkedett azok aránya, akik a gyermekeiktől támogatást kapnak, és azt nem tudják viszonozni.
Másrészt az idősek takarékosan élnek. Ennek egyik következménye, hogy nálunk is és világméretekben is a legnagyobb megtakarítók. Az életvitelükön megtakarított pénz egy részét azonban gyermekeik, unokáik segítésére fordítják, akkor is, ha nem élnek fényes körülmények között. A KSH felmérése szerint 1998/1999-ben a fiatalabb és idősebb korosztály egymásnak adott támogatásában az idősek vezettek. A kapott és adott folyó (havi, éves) támogatásokat tekintve az idősek (60 év felettiek) átlagosan 3%-kal adtak többet a náluk fiatalabb nemzedéknek, mint azok nekik. Pedig ők a népességnek csak közel 20%-át tették ki, míg a 15 és 60 év közöttiek a lakosság közel 63% adták. A támogatások közül a legjelentősebb kiadási tétel a lakásvásárláshoz, házépítéshez, unokáik iskoláztatásához adott pénz.
Ezért nem lehet a gyermek szegénységnél sem elvonatkoztatni a nyugdíjrendszertől. A nagy munkanélküliség által sújtott térségekben sok család legfőbb megélhetési forrása éppen az idősebb nemzedék nyugdíja. A nyugdíjrendszer problémáját pedig nem az jelenti, hogy „a régi gazdaság már nem, az új pedig még nem tudja kitermelni azt a jövedelmet, ami a ma dolgozók által befizetett nyugdíjjárulékból biztosíthatná a mai nyugdíjasok tisztességes megélhetését.” A gondot a kiterjedt rejtett gazdaság jelenti. Ha elfogadjuk, hogy a rejtett gazdaság ma nem több, mint a GDP 20%-át teszi ki, akkor hozzávetőleges becslés szerint 370 milliárd Ft-ot nem fizetnek be nyugdíjjárulékként. Ez a jelenlegi nyugdíjas és járadékos népességgel számolva, mintegy havi 9600 Ft-tal (20%-kal) magasabb havi nyugdíjra adna módot. A fiatalabb generációkhoz vélhetően ennek 50-60%-a lecsorogna. Az „állam” ennyivel támogathatná a gyermekeket, ha jobban odafigyelne a vállalkozások adó- és járulékfizetésére.
Az érthető, hogy mindenkinek a saját ötlete a legkedvesebb. Így nem lehet azon csodálkozni, hogy a szerző ismét a megoldás egyik kulcsát a rászorulási elven adott családi pótlékban látja. Tény, hogy az állampolgári alapon járó juttatás esetén olyanok is kapnak támogatást, akiknek erre valóban nincs szükségük. A kérdés azonban az, hogy valóban több jut-e a szegényeknek, ha a rászorultsági elvet alkalmazzuk. Ha ugyanis valóban a törvény betűjének megfelelően hajtják végre a feladatot, akkor az nagyon drága. Hiszen akkor ellenőrizni kell az életkörülményeket, ami nem kis apparátust igényel. Emellett - ahogyan a cikkben is szó volt róla - a gyermekek 20%-a a szegény háztartásokban él. A jómódú háztartásokban viszont a gyermekek kis része található. A KSH 2000. évi háztartásstatiszikai felmérése szerint a népesség 20%-át kitevő legmagasabb jövedelmű háztartásokban a gyermekeknek csak 12%-a élt. Tehát keveset lehet megtakarítani. A náluk megtakarított támogatást viszont nagyrészt felemésztené az adminisztráció költsége.
Ha viszont önbevallásra alapozva működik a rendszer - ahogyan egyszer már történt - akkor több igazságtalanságot, mint méltányosságot hoz magával. A rejtett gazdaságban zsebből fizetett bérek miatt olyanok kapják meg a támogatást, akik legalább annyira nem jogosultak arra, mint a mérhető módon magas jövedelemmel rendelkezők. Eközben a csak látható jövedelemmel bírók, akár 50 Ft miatt - ami a jövedelemhatár felett van - már nem kapják meg a juttatást.
Ami az oktatásnak a szegénység megelőzésében játszott szerepét illeti, érdemes megemlíteni, hogy Kiss Péter még 2002-ben munkaügyi miniszterként azt hangsúlyozta az MTA Munkatudományi Bizottságának ülésén, hogy a diploma hamarosan nem ér többet, mint régebben az érettségi. Ezért a fiataloknak (illetve az őket nevelő szülőknek) arra kell berendezkedniük, hogy a piacképesség érdekében inkább két diplomát igyekezzenek megszerezni, mint egyet. Milyen kilátása van ilyen helyzetben annak a szülőnek, akinek az egy diploma finanszírozása is hatalmas gondot okoz. Emellett már ma is úgy tűnik, hogy a diploma sem ment meg a szegénység fő okául megjelölt munkanélküliségtől. Ezt mutatja, hogy a munkanélküli pályakezdő diplomások száma 1997-től napjainkig több mint 45%-kal emelkedett.
Sajnos aligha vitatható, hogy baj van a képzés színvonalával. Érdekes módon azonban a szerző „az oktatási rendszer fokozódó elmaradottsága” kitételnél nem szán egy szót sem arra, hogy az oktatók, a pedagógusok keresete hogyan néz ki nemzetközi összehasonlításban. Pedig itt valóban releváns lenne az összehasonlítás. Független változóként kezeli az oktatás minőségét, és nem utal arra, hogy az oktatásban fizetett keresetekből nem lehet megélni, a tavalyi 50%-os emelés ellenére sem. Az oktatásban foglalkoztatott szellemi dolgozók keresete még 2003. júniusában is csak 77%-a volt az iparban dolgozó szellemiek keresetének. Ezért aligha meglepő, ha az oktatók energiáit a megélhetéshez szükséges kereset-kiegészítés foglalja le, ahelyett, hogy valóban az oktatással, neveléssel foglalkoznának. Külső oktatóként pedig az egyetemek csak megszállottakat, minden pénzügyi racionalitást mellőző személyeket tudnak foglalkoztatni, havi bruttó 20 ezer Ft-ért. Ők viszont nem feltétlenül a legjobbak, esetleg csak azért vállalják, mert az egyetemi oktatói cím jól mutat a névjegykártyán.
A kérdés pedig egyre nagyobb horderővel bír. A rosszul képzett munkaerő rossz munkát végez, akkor is, ha két diplomája van. A kétdiplomás ember sem tud azonban elhelyezkedni, ha nincsen hová. Ilyenkor szokásos válasz, ha nem tud elhelyezkedni, vállalkozzon. Vállalkozni is csak olyan országban lehet, ahol van mire. Ha nincs foglalkoztató, nagyobb megrendelő, akinek dolgozni lehet munkavállalóként, vagy alvállalkozóként, akkor az ország lakosságának egyre nagyobb része lesz szegény. Az EU csatlakozás egyik feltétele, hogy ne adjunk olyan nagy adókedvezményeket, mint korábban tettük. Ennek viszont az is a következménye, hogy azok a külföldi tőkések, akik e kedvezmények miatt ruháztak be nálunk, most elmennek. Ebből növekvő munkanélküliség származik, abból pedig szegénység. Ezt a szerző tudja, hiszen a szegénység első okaként ő is a munkanélküliséget jelöli meg. Arra viszont nem ad választ, hogyan lehet a problémát kezelni. Pedig itt van a kutya elásva. Hol ruháznak be azok a hazai nagyvállalkozók, akik a nyugdíjaknál említett, be nem fizetett TB járulékokból (amint látható évente több százmilliárd), vagy az állami vagyonnak - a rendszerváltó kormányok által szemhunyorítással kezelt - felosztásából meggazdagodtak az elmúlt évtizedben? Miért nem jelent nálunk az egyének gazdagodása pozitív kisugárzást a társadalomra? A néhány év alatt milliárdossá előlépett tőkések miért nem teremtenek munkahelyeket? Miért nem lesznek ők a gazdaság motorjai?
Munkanélküli szülők és megélhetést nem biztosító nyugdíjakból élők gyermekei, unokái miért ne lennének szegények? Erre lenne megoldás a rászorultsági elv visszahozása?