Főoldal | Legújabb cikkek | Szerzök | Kulcsszavak | Honlap térképe | Privát rész
Főoldal --Mindent tudni akarok! - cikkek, elemzések --Böngészde --Reáliák
    - 2004. - KARDOS ISTVÁN - 3133 látogatás

    EZREDVÉG

    Akit elkerült a Nobel-díj - Szilárd Leó (1898-1964)

    Az ország még a Millennium euforikus hangulatában égett, amikor Szilárd Leó 1898. február 11-én megszületett, Budapesten. Jómódú családja megtehette, hogy itthoni tanulmányai végeztével Berlinbe küldje egyetemre. A berlini egyetemen szerezte meg diplomáját, 1922-ben, ott doktorált, s ott lett egyetemi magántanár, 1928-ban. A berlini évek legfontosabb hozadéka Albert Einsteinnel való megismerkedése lett, aki a fiatal fizikust munkatársává fogadta. Ahogy később Szilárd megvallotta, Einstein mint tudós és mint ember egész életének meghatározó etalonjává vált.

    Berlint - Hitler hatalomra jutása után - 1933-ban örökre elhagyta, s rövid bécsi tartózkodás után Angliában telepedett le, ahol eleinte egy londoni kórház fizikai osztályán, később pedig az oxfordi egyetem híres Clarendon Laboratóriumában dolgozott. 1937-ben éles vitába keveredett a kikezdhetetlen tekintélyű lord Ernest Rutherforddal, a "fizika pápájával", akinek legnagyobb teljesítménye, az atommag feltörése ugyan döntő módon járult hozzá az atom- és hidrogénbomba kifejlesztéséhez, de a Királyi Fizikai Társaság egyik ülésén mégis azt állította, hogy az atommag energiájának nagy mértékben való felszabadítása lehetetlenség. "Aki az atomenergia ipari méretű felszabadításáról beszél, az holdkóros" - jelentette ki kategorikusan a nemes lord, szavait félreérthetetlenül vitapartnerének, Szilárd Leónak címezve.

    Szilárd válasza erre az volt, hogy a londoni Szabadalmi Hivatalban szabadalmat szerzett "nagy mértékben létrehozott magreakciókra". Szabadalmi pályázatában - melyben egyébként merészen kijelentette: "kérdéses, hogy a szénbányászat vagy az olajtermés néhány év múltán gazdaságos marad-e" - két elemet nevezett meg mint a célra alkalmas energiaforrást, a tóriumot és az urániumot. Ezzel egyidejűleg minden érdeklődésével az atomfizika felé fordult, mert kézzelfogható eredményekkel akarta valóra váltani azt, amit Rutherfordnak való feleletében így fogalmazott meg: "a Természet faggatása a tudósok feladata, és nem az arról való lemondás".

    1939-ben a zseniális olasz fizikussal, a szintén emigráns Enrico Fermivel együtt, már az amerikai Columbia Egyetemen az uránhasadás elméleti lehetőségeit vizsgálta. Ekkortájt jelent meg a német Otto Hahn és asszisztense, Fritz Strassman publikációja az első sikeres atomhasításról. Ez annál inkább riadalmat keltett az angolszász országokban, mivel a második világháború már a küszöbön állt. Prága német megszállása után (1939. március) már senkinek nem lehettek kétségei Hitler tervei felől.

    Az antifasiszta meggyőződésű tudósok ekkor már nagyrészt az Egyesült Államokban tartózkodtak, bár a láncreakció kérdésében akkor még komoly nézeteltérések mutatkoztak közöttük. A Dániából emigrált Niels Bohr például még mindig nem hitt a láncreakció lehetőségében. Szilárd első szövetségese a nagy francia tudós, Frédéric Joliot-Curie volt, aki egyébként Franciaországban maradt és a német megszállás alatt az Ellenállás hőse lett.

    1939 nyarára elültek a tudósok közötti viták, s ebben igen nagy szerepe lehetett a Stockholmba emigrált német fizikusnőnek, Lise Meitnernek, aki Otto Hahntól kapott értesülései alapján Niels Bohrnak írt levelében annak a nézetének adott hangot, hogy Hahn és Strassman eredménye igenis lehetővé teszi a magenergia nagy mértékű felszabadítását. Ekkor már Fermi, Szilárd, P. A. M. Dirac, Ernest Orlando Lawrence, Wigner Jenő és Robert Oppenheimer egyetlen szövetségbe tömörült, és hamarosan feltűnt soraikban Hans Bethe, Kowarski és Teller Ede is. E szövetség lelke Szilárd volt, aki még az 1939-es év folyamán meggyőzte Ensteint arról, hogy fel kell hívnia Roosevelt elnök figyelmét az uránhasadás katonai alkalmazásának lehetőségére és a hitleristák elleni felhasználás szükségességére. Einsteinnek ugyanis páratlan tekintélye volt az elnök előtt.

    Fermi - Szilárd Leóra támaszkodva - 1940-ben megépítette az első atomreaktort Chicagóban. 1942. december 12-én pedig létrejött az első láncreakció. Erről a hatalmas, korszaknyitó eseményről a Magyar Televíziónak adott interjújában később így beszélt Wigner Jenő: "... nagyon érdekes esemény volt, de nem annyira fizikailag, mint pszichológiailag, mert mindannyian tudtuk, mi fog történni". A szabadalmi jog elismerését és a vele járó összeget Szilárd Leó visszautasította. A Manhattan-terv, az atombomba előállításának tudományos programja teljes erővel megindult.

    Mikor aztán elérkezett a siker napja, vagyis a Los Alamosban előállított atombomba sikeres kísérleti robbantásának napja, valamint megmozdult a projekten dolgozó több tudósban is. Szilárdban is. 1945 tavaszán ismét Einsteinhez fordult, és közösen figyelmeztették az elnököt az atombomba bevetésének immár szükségtelen voltára és a fegyverkezési verseny megindulásának hallatlan kockázataira. Oppenheimer a Los Alamos-i kísérletek irányítója ekkor élesen szembefordult Szilárddal: "Te tulajdonképpen a tudományos reputációdat használod fel arra, hogy a politikába avatkozz." "Igen, de te is éppen ezt teszed, ha ebben meg akarsz akadályozni" - vágott vissza Szilárd.

    Einstein is, ő is úgy tartotta, hogy a német fegyverletétel után s azután, hogy a csendes-óceáni hadszíntéren az amerikaiaktól, Mandzsúriában pedig a Vörös Hadseregtől súlyos vereségeket szenvedő japán militarizmus gerince megtört, többé már nincs szükség az atomfegyver alkalmazására. A vita eldöntésére összehívott tanácskozáson az atomtudósok többsége Einstein és Szilárd álláspontját támogatta. Már sosem derülhet ki, hogy Roosevelt hogyan döntött volna. Az alelnökből elnökké előlépő Harry S. Truman, azonban minden aggályoskodás nélkül Hirosima és Nagaszaki atombombázása mellett döntött. Az ellenzők csoportját - mindenekelőtt Szilárdot - pedig tudományosan és társadalmilag egyaránt elszigetelték.

    A magfizika területe ezzel végleg bezárult Szilárd Leó előtt. A biofizika felé fordult. A Chicagói Egyetem támogatásával megalapította sugárbiológiai és biofizikai intézetét: élsősorban a vírusbiológia, az öregedés és a memória problematikája foglalkoztatta. Közben az egyetem egy másik intézetének, az Enrico Fermi Institute of Nuclear Studies-nak a tanára lett, s kutatásai a fizika és biofizika egyre szélesebb tartományait ölelték fel. Nevéhez fűződik a magfizikai Szilárd-Chalmers reakció felfedezése, az entrópia és az információ kapcsolatának első mélyreható vizsgálata, a vírusbiológia és az enzimhatás egyes kérdéseinek úttörő jelentőségű kutatása - ezek a kutatásai és eredményei méltán állíthatóak legnagyobb tudományos eredménye, a még korábban (Fermivel közösen) kidolgozott rácsreaktor-szabadalom mellé.

    Nem adta fel társadalmi-politikai aktivitását sem. 1948-tól - az első sikeres szovjet atomfegyver-kísérlet bejelentésétől - ismét síkra szállt a nukleáris lefegyverzésért, és a fegyverkezési verseny megakadályozására amerikai és szovjet tudósok együttműködését szorgalmazta. Élete utolsó percéig ezért küzdött. S ha elnyerte is fáradozásáért a washingtoni tudományos akadémia Atoms for Peace Award díját, megalkuvást nem ismerő, harcos, sőt nemegyszer éles antimilitarizmusát bizonyos körök sohasem bocsátották meg.

    Bizonyára ez a fő oka annak, hogy bármilyen kimagasló eredményeket ért el a fizika terén, s eredményeit bármennyire elismerte is - beleértve ellenfeleit - az egész tudományos világ, a Nobel-díj makacsul és végleg elkerülte. Pedig a huszadik század egyik legnagyobb fizikusa volt.

    1964. május 30-án halt meg a kaliforniai La Jollában.



Fórum