Főoldal | Legújabb cikkek | Szerzök | Kulcsszavak | Honlap térképe | Privát rész
Főoldal --Mindent tudni akarok! - cikkek, elemzések --Böngészde
    - 2004. Március - Tamás Gáspár Miklós - 2771 látogatás

    Magyar Hírlap

    A döntés sejtelme - választások az USA-ban

    Valami furcsa történik most az Egyesült Államokban. Látszólag csak a szokványos választási kampány, de valójában persze nem csak az. Hirtelen mintha mindenki tudni látszanék, hogy itt valamennyire azért a világ sorsa is kockán forog. 2001. szeptember 11-e után az Egyesült Államokban mintha megszűnt volna a hivatalos ellenzék. A Bush-kormányzat háborús és antidemokratikus lépései ellen tiltakoztak az emberek az utcán és a sajtóban - főleg a kiváló, magas színvonalú hetilapokban, amelyek annyira bearanyozzák a magamfajta olvasó ember napjait itt New Yorkban, s ezek minden irányzatban elsőrangúak -, de a kongresszus mintha teljesen megbénult volna. Csont nélkül megszavazták a kormányzat minden képtelen javaslatát: a terrorveszély mindent igazolt.

    Még a konzervatívok egy részét is aggasztotta diadaluk nagysága. Amerikában a konzervatívokban is van demokratikus hajlandóság, bár szövetségük a Bush-kormányzat mögött álló radikális jobboldali erőkkel nem túlságosan tetszetős. Azt azonban nem akarják, hogy az Egyesült Államokban megszűnjék az értelmes és éles vita: itt senki nem javasolja, hogy az összes pártok közös listán induljanak - hova is? A demokrata párt elfogadta az elnöknek azt a nézetét, hogy amikor a nemzet harcban áll, akkor az ellenzékiség: hazafiatlanság. A szolidaritás, minden politikai akció alárendelése a hadviselés szükségleteinek, az elnök - aki itt csakugyan a legfőbb hadúr - főparancsnoki funkciójának kiterjesztése szinte mindenre: egy darabig úgy látszott (és ezernyi cikk ezt is állította), mintha az amerikai politikai demokráciát megütötte volna a guta.

    Howard Dean két újdonsága

    A helyzet tavaly ősszel megváltozott, és ez nagyon nagy mértékben egyetlen embernek köszönhető. Howard Dean volt vermonti kormányzó volt az az államférfi, aki bebizonyította, hogy - a fenyegető bajok ellenére - még nincs minden veszve, és a polgári demokráciában még mindig van némi életerő. Dr. Dean ugyanis két olyan dologgal rukkolt elő, aminőktől elszoktunk. Újdonságuk viszonylagos, ám a jelenlegi helyzetben mégis meglepődött mindenki. Először is: Howard Dean szembeszállt a megingathatatlannak tetsző közmegegyezéssel, és a legbrutálisabb egyszerűséggel és egyértelműséggel elvetette az iraki háborút és a háborús ideológiát. Nem azért, mert dr. Dean tapasztalt külpolitikai szakember volna - Mr. Bush sem az -, és tudná, hogy a fundamentalista veszedelemre hivatkozván megdönteni a diktatórikus, de világi (ultrajakobinus nacionalista) Baath-rendszert (amely a bigott iszlamisták ellensége volt) enyhén szólva őrültség.

    Nem: Howard Dean nem innen nézte a kérdést, hanem belülről, az amerikai polgári demokrácia erkölcsi és strukturális szükségletei felől. Azt vette észre és azt mondta ki, hogy amerikai fiatalokat háborúba vittek olyan okokból, amelyekről nyilvánvaló, hogy hamisak, s olyan céllal, amely jószerivel bevallhatatlan. Avégett, hogy a bírálatot és a tiltakozást megelőzze vagy elfojtsa, a jobboldali kormányzat nekirontott a szabadságjogoknak - erre Amerikában nincs ilyen méretű precedens a polgárháború óta -, és olyan sovén retorikát honosított meg a kereskedelmi sajtó, rádió és televízió buzgó közreműködésével, amelyet az amerikaiak mindig az európai óvilág errefelé már leküzdött kórságának tekintettek (kis szépítéssel, hiszen H. L. Mencken és Edmund Wilson épp elég szatírát tudott írni a “patriotic gore” [a hazafias vérpacal] itteni borzadályairól).

    Mindkettő a szolgalelkűség és a konformizmus uralmát avatta volna föl, s ezt dr. Dean és hívei fölháborodva visszautasították. A másik újdonság: dr. Dean nem a nagy tőkés konszernektől szerzett kampánypénzt, mint szinte mindenki más, hanem az internet ötletes, kreatív használatával, sok tízezer ifjú önkéntessel pipálta le vetélytársait, bebizonyítva, hogy a nemes ügy, még ha reménytelennek is tetszenek egy időre, nemcsak a szíveket nyitja meg, hanem a (kis) bankszámlákat, a (sovány) bugyellárisokat is. Ez alulról jövő lázadás volt, amelyet az itteni előválasztási rendszer elvileg lehetővé tesz, de régóta nem használták ilyesmire.

    Tehát Dean kormányzó elutasította mind a nemzeti konszenzust, mind a nagy pénzt. Evvel együtt hosszú hónapokig volt a népszerűségi listák élén, az “establishment”, a hagyományos uralkodó osztály megriadt, ifj. Bush tábora pedig élvezettel készült az eldugott, vidéki, az ország átlagánál sokkal liberálisabb kis szövetségi állam ismeretlen, antiprofi politikusának a kikészítésére. A demokrata párt elitje pedig rosszkedvűen és megszégyenülten hallgatta Dean heves szónoklatait és hallgatóságának ujjongását. Dr. Dean és hívei azt mondták ki láthatólag, amit a demokrata párt gondolt, de nem mert mondani. A szokványos bölcselkedésekkel szemben, úgy látszott, megéri bátornak, elvszerűnek, keménynek lenni, nem rettegni a vereségtől, kimondani az igazságot.

    Ez be is bizonyosodott, meg nem is. Ugyanis a demokrata párt többi elnökjelöltjei megtanulták Howard Deantól, hogy milyen messze lehet és kell elmenni ahhoz, hogy a jelenlegi kormányzatot megelégelt választók bizalmát visszaszerezzék, de arra persze már nem volt mód, hogy maga Howard Dean, aki bizonyára évekre megváltoztatta az amerikai politikát, valóban vezető lehessen. Az “establishment” ennél azért erősebb. Kerry szenátor és Edwards szenátor persze mindenben mérsékeltebb, mint dr. Dean volt (ameddig le nem győzték), de már nem kell kimondaniuk mindent, ami már kimondatott, ami - politikai értelemben - már “megvan”; de azért olyasmiket beszélnek, amiket Dean előtt nem mertek volna. Kifogásolni a nagy tőkés társaságok közvetlen hatalmát, név nélkül ugyan, de idézni a nagy amerikai demokratikus szocialisták, Michael Harrington, Norman Thomas gondolatát “a két Ameriká”-ról, nyíltan a szegények oldalára állni az osztálykonfliktusban, elvetni a szemfényvesztő “adócsökkentő” (azaz elengedhetetlen közkiadásokat csökkentő, a “népjóléti”, azaz szociálpolitikát kiküszöbölő) húzásokat, szakítani a kardcsörtető, hatalommániás, hiperimperialista külpolitikával, rokonszenvezni a volt “harmadik világ” éhezőivel és szenvedőivel, véget vetni az iszlamofóbiának és kényszeres arabellenességnek, szövetséget kínálni a szakszervezeteknek, az emberjogi mozgalmaknak, a feministáknak, a kisebbségeknek, sőt mi több: Nyugat-Európának.

    Ezek a politikai gondolatok nemcsak a Clinton-féle eklektikától állnak messze-messze balra, hanem a legtöbb európai liberális és szociáldemokrata párttól is. A közkeletű vélekedés azt tartotta, hogy ilyen szövegekkel semmire se lehet menni a konzervatív Amerikában. Ezt dr. Dean akciója hatásosan megcáfolta; Kerry és Edwards az általa kitaposott úton halad, noha persze ezek profik: máris taktikáznak, ügyeskednek - és persze nem függetlenek a nagy steksztől.

    Lehet-e bízni Kerryben és Edwardsban?

    A politikai küzdelem tisztasága máris megszenvedte Dean kormányzó távozását a küzdelemből: hiszen Kerry és Edwards a szenátusban igazán nem állt ellen hősiesen ifj. Bush kormányzatának, megszavazott egy csomó rémséget, amit most - dr. Dean nyomán - támadniuk illenék, de már egykori voksaik miatt is hangfogót kell föltenniük, ezért különösen a háború kérdésében óvatosak: arra hagyatkoznak, hogy a dolgot dr. Dean úgyszólván elintézte. Amit a demokrata párti “establishment” nem ért meg, az az, hogy az amerikai polgári demokrácia gyógyulását igenis az segítette volna elő, ha a választás fő témája nem más, mint az iraki invázió. Ezt Dean lelkes hívei (sokáig úgy látszott: a fél ország) viszont nagyon jól látták. Ha a polgári demokráciában - no persze a tőkén kívül - a közvélemény uralkodik, akkor a közvélekedés erkölcsi és valóságtartalma/igazságtartalma/ténytisztelete kulcskérdés.

    Az (elvileg) népi kormányzat (“popular government”) nem vérezheti be a kezét, mert akkor a nép keze is véres lesz. A (mégoly korlátozott, hamisított, “elterelt”) szabadság nagyobb felelősséggel jár, mint a zsarnokság: ezért is lényeges, hogy a nép tudja az igazat kormányzóinak tetteiről, és hogy a fönnálló intézmények alternatívákat kínáljanak számára. Az erre rendszeresített legfőbb intézmény: az ellenzék.

    De ha az ellenzék nem teljesíti hivatását - nem ellenez -, akkor a nép nem jószántából nyugszik bele vezetőinek döntésébe, hanem tudatlanságból vagy azért, mert félrevezették. Ez pedig a zsarnokság egyik formája, hiszen szabad döntés - és a belenyugvás is egyfajta döntés - csak úgy és akkor lehetséges, ha minden pró és kontra érv, minden szükséges ismeret rendelkezésre áll. Ma már tudjuk - igaz, sokan első pillanattól sejtettük -, hogy a háború mellett fölhozott érvek álságos álérvek voltak; az Egyesült Államok kormánya füllentett az amerikai népnek és a világ közvéleményének. Ebben a kérdésben - és ez a legfontosabb kérdés - Kerry és Edwards nem egészen őszinte. Nem lehet a háborút ellenezni és nem követelni a minél előbbi hatalomátadást az iraki népnek, s ezután az amerikai-brit csapatok minél előbbi kivonását. (Bár én is tudom, hogy ez - az azonnali szabad választás Irakban - a fundamentalista-integrista teokrácia győzelmét jelenti; ez ifj. Bush műve, ellenszere pedig csak az iraki többség véres elnyomása lehetne. Ott tartunk ma, hogy az USA legkomolyabb partnere a térségben az Iraki Kommunista Párt. Az iraki kommunisták, akik most szabadultak Szaddám börtöneiből, tudják, mi vár rájuk a mollaak és az ajatollaak uralma alatt.)

    Nem lehet támadni John Ashcroft igazságügy-miniszter személyét és politikáját - Ashcroft úrhoz képest Kövér László vagy Boross Péter érzékeny lelkű feminista jogvédő -, de nem javasolni a jogfosztó US Patriot Act (I & II) eltörlését, a politikai spicliskedés és följelentősdi hallatlan elterjedését.

    Persze a polgári politika nem fog - mert nem tud - kibújni a bőréből: de igazságosabb adópolitikára, szociálpolitikára, környezeti politikára, foglalkoztatáspolitikára, egészségügyi politikára azért van mód, és a demokrata párt (szemben a rossz emlékű Clinton-érával) most ezt ígéri, ezenfölül még együttműködőbb, kevésbé agresszív külpolitikát; kérdés persze, hogy meg lehet-e bízni Kerry és Edwards ígéreteiben, elmosódott, körvonaltalan beszédeiben. Ralph Nader - a híres fogyasztó- és környezetvédő, aki 2000-ben a zöld párt elnökjelöltje volt, és evvel elütötte Gore-t az elnökségtől - szerint nem lehet. Nader a “The Nation”-nek írott nagyon szép és erőteljes levelében (a szerkesztők vezércikkben kérték, hogy az idén ne induljon) azt állítja, hogy a tőkés konszernek jelöltjeivel szemben alternatívát kell állítania; ugyanebben a lapszámban Alexander Cockburn elég meggyőzően bizonyítja, hogy Kerry - akármennyit szaval bizonyos nagytőkés körök ellen - maga se jobb a Deákné vásznánál.

    Demokraták: bárkit, csak Busht ne!

    A demokrata közvélemény pedig ennél többet akarna, jobbat (azaz: balabbat) akarna, de annyira gyűlöli ifj. Busht, hogy sajnos főleg csak a választási győzelemre koncentrál, nem pedig a választási győzelem tartalmára, politikai jelentésére.

    (Ugyanígy szavaztak szegény magyarok is a legutóbb: Orbán Viktor ellen - bárkit!) Emiatt kellett Howard Deant kiejteni a versenyből (pedig ellene Ralph Nader talán nem indult volna, ám Deannel szemben őt nem lehet befolyásolni, pedig mindenki rá haragszik most, mert az ifj. Bush elleni egységfront árulójának tekintik).

    Az amerikai liberális baloldal most - egyszerűsítve az iraki háború miatti konfliktust - az Európai Uniót tekinti a megtestesült utópiának és jogállami eldorádónak, de legalább annak örül, hogy az új imperializmus hatalmi bázisa megosztott, ezért gyöngébb, a nép által inkább kordában tartható. Nos, az EU (ez a fogalom hovatovább annyira népszerű lesz Pesten, mint az antant: kis- és nagy) a kelet-közép-európai dolgozók elleni diszkriminatív intézkedéseivel (meg a francia állam afrikai neokolonialista durváskodásaival) kellőképpen bebizonyította, hogy legalább annyira érdemes a népek megvetésére, mint amerikai vetélytársai.

    Sajnos, a magyarországi jobboldal aggályai az EU-csatlakozással, EU-bővítéssel szemben alaposnak, indokoltnak bizonyultak. A kelet-közép-európai dolgozók másodrendű europolgárnak minősítése, az emberi jogi kettős mérce (a balti országok orosz kisebbségeivel szembeni apartheid senkit nem kényszerít tiltakozásra) nacionalista-etnicista visszacsapást fog kiváltani, nem is egészen indokolatlanul. Nyugat-Európa Amerika-ellenes dumája nem hiteles, mert saját gyakorlata semmivel se jobb, xenofóbiája, intoleranciája, rasszizmusa alighanem jóval rosszabb, mint az Egyesült Államoké. (Ez egyiküket se menti.) A nemzetközi tőkés intézmények nyomása a szegényebb országok szociálpolitikájára pedig olyan fejleményeket okoz, mint a felvidéki cigánylázadás.

    A választási harc igazi tétje

    “Európa” és “Amerika” légből kapott és fülsértően hamis konfliktusa azonban alkalmat ad mindenféle sovén ostobaságra, a szegény országokban pedig a Nyugat-ellenesség ismert, egymással is vitában álló változatainak újbóli elterjedésére, Nyugaton pedig emiatt a keletiek és déliek iránti hagyományos megvetés rehabilitációjára. Szép új világ. Az összegubancolódott csomót azonban valahol mégis el kell vágni, s erre módot nyújthat a szokásosnál szerintem is jóval fontosabb amerikai elnökválasztás.

    A harcot ifj. Bush láthatólag a homoszexuális kapcsolatok egyenjogúsításának problémája körül szeretné megvívni, és lehet, hogy ez sikerülni is fog neki (bár februárban már csak az amerikaiak negyvenegy százaléka ellenezte a melegek és leszbikusok házasságkötését). Ez az amerikai “Kulturkampf” újbóli kitörését jelentené, s ezt általában a konzervatívok szokták megnyerni.

    Kerry és Edwards pedig más-mást kellene hogy mondjon a demokrata párti bázisnak (éljen a heterók és a melegek teljes jogegyenlősége!) és az általános szavazóközönségnek (hm-hm, majd meglátjuk, majd kieszelünk valamit, amivel mindenki elégedett lesz). Ez is azt mutatja, hogy az elhalasztott, elcsomagolt társadalmi kérdések mindig kiújulnak. Nem lehet az iraki háború ellen fordulni haladó társadalompolitika/gazdaságpolitika nélkül, és megfordítva.

    A harc tétje most olyan magas, hogy szükségképpen polarizál. S éppen ezért valójában egészen el is maradhat. Kerry (esetleg Edwards) azért is veszíthet, mert megalkuszik bizonyos dolgokban a konzervatív közvéleménnyel, s emiatt nem tudja motiválni szavazóit, vagy túl radikálisnak tetszhetik, s akkor azért. De az biztos, ha George W. Bush marad hivatalban, mindenki a legrosszabbakra számíthat.

    A szerző a New York-i New School vendég-professzora



Fórum