Főoldal
|
Legújabb cikkek
|
Szerzök
|
Kulcsszavak
|
Honlap térképe
|
Privát rész
Ez a méltatlanul kevés publicitást kapott Pentagon-jelentés lerántja a leplet az elmúlt időszakban ránk zúdított félrevezetésekről, miközben új, jobb, hatékonyabb manipulációt javasol helyettük. Kiválóan szemléltetve a rendszer zsákutcáját, s benne saját - európai - felelősségünket is.
Az alaphelyzet
Előzetesen nem árt leszögezni, hogy a dezinformáció a hadviselés, a propaganda pedig a hatalom természetes velejárója. Eddig sem volt titok, hogy az Egyesült Államok mindkettőt előszeretettel, masszívan és - legalábbis az önreklám részeként magáról sugárzott kép szerint - ügyesen alkalmazza. Az, hogy 2004 végén mégis a kritikák fókuszába került a kérdés, több okra vezethető vissza.
Az első és legfontosabb a kudarc. Tudniillik, hogy Amerika világszerte zuhanó népszerűségét látva nemigen tagadható az eddig folytatott PR-stratégia - információs kampány, globális kommunikáció, “kulturális" diplomácia - veresége. Miközben a főellenségnek kikiáltott terrorizmussal szemben köztudomásúlag az úgynevezett eszmék háborúja folyna. S dacára annak, hogy a washingtoni kül- és védelempolitika évtizedek óta prioritásként kezeli a világ közvéleményének “befolyásolását", dollárhegyeket költve a különböző propaganda-műveletekre.
A másik probléma, hogy bár az amerikaiakat cseppet sem zavarja a külvilág szervezett átverése, azt viszont nehezen viselik, ha saját kormányuk velük is nyíltan ezt teszi. A manipuláció leplezett formáját már bőven volt idejük megszokni, már ha akár csak részben is hitelt adunk a propaganda teória sokszáz oldalnyi lábjegyzettel dokumentált, nap mint nap visszaigazolódni látszó megállapításainak. Azonban időnként - mint most is - leplezetlenül zajlik az ostobára vétel, ami lényegesen nehezebben emészthető az amerikai lélek számára.
A fő gond mégis az, hogy a rendszer megreformálhatatlan. Ezúttal nem a belső fogyasztásra szánt média-manipulációról beszélünk (amit ugyebár lehet diszkrétebben vagy kevésbé diszkréten végezni), hanem a kifelé sugárzott virtuális Amerika-kép eredendő hibáiról. Persze itt is próbálkozhatunk helyi-átmeneti kozmetikai fényezésekkel: erről szólt volna például John F. Kerry elnökké választása. Ám a lényeg így is, úgy is változatlan marad. Tekintettel arra, hogy tartalom és forma összeegyeztethetetlenségéről lévén szó, az Egyesült Államok csapdahelyzete a kommunikációs baklövéseken messze-messze túlmutat.
"Egetrengető" megállapítások
Ettől még azonban roppant tanulságos olvasmány a Pentagon szakértői csoportjának “stratégiai kommunikációról" szóló - szeptemberben leadott, ám érthető okokból csak az elnökválasztást követően közzétett - jelentése. Mindenekelőtt ugyanis hatalmas arculcsapást jelent a fehér házi szövegírók világszerte buzgólkodó imitátorai számára. Újdonságot nyilván nem tartalmaznak az észrevételek - ugyenezeket a tényeket jó ideje fáradhatatlanul ismételgeti a nemzetközi sajtó és politika gondolkodóbb része -, ám külön pikantériával szolgál, hogy ez esetben a washingtoni politika szívéből érkezik a kiigazítás.
Még egyszer hangsúlyozzuk persze: csak miután már valamennyi felmérésből brutálisan kijózanító számokban köszönt vissza a látványos fiaskó. De hát végül is: jobb későn, mint soha. Főleg amikor olyan égbekiáltó sületlenségekről kell lerántani a leplet, mint például az amerikai értékeknek a sötétség erőivel vívott csatáját hirdető igék. Melyek kapcsán a jelentés frappánsan megjegyezte: “a muzulmánok nem a szabadságunkat gyűlölik, hanem az általunk folytatott politikákat".
Hasonlóan nyilvánvaló, mindazonáltal örvendetes megállapítások egész sorát tartalmazza a Pentagon-beszámoló. Figyelmeztet rá, hogy az Egyesült Államok “hidegháborús reflexekkel" válaszolt egy attól “nagyon eltérő stratégiai helyzetre", továbbá hogy “a terrorizmus elleni háború címszava alá rejti" az iszlamista mozgalmaknak a nyugati modernségre való térítését célzó törekvéseit. Hangsúlyozza, hogy “a muzulmán világbeli zsarnokságok amerikai támogatása" hitelteleníti Washington demokráciahozó retorikáját, amiben a lakosság zöme “képmutatást lát". A dokumentum szerint a radikálisok elszigetelése terén “az amerikai stratégia nem csupán kudarcot vallott, de alighanem a szándékolttal ellentétes hatást ért el". Minő meglepetés.
A jelentés első felében kifejtett - a kereket dicséretesen újrafeltaláló - diagnózist egy tökéletesen szokványos javaslatcsomag követi. Vagyis: jobban kell csinálni. Megtalálható itt az amerikai marketing-politizálás valamennyi eleme: innovatívabb megközelítésre, több koordinálásra, agresszívabb hozzáállásra, a “mozgatható célpontok" (értsd: a befolyásolhatóbbnak tartott muzulmán rétegek) személyre szabott kezelésére, a privát szféra erőteljesebb bevonására, hírességek, TV-programok és internet-technológiák hadrendbe állítására van szükség. Magyarán új életet (pénzt, paripát, fegyvert) kell lehelni a hidegháború után elcsökevényesedett propaganda-gépezetbe.
Felszínen ragadt gondolkodás
A Pentagon-jelentés szerzői így is a maximumig feszítették saját - amerikai - logikájuk és érdekalapú mozgásterük korlátait. Valódi alternatíva felvázolását nem is várhattuk tőlük, azzal a tünetkritizálásban jeleskedő-tetszelgő nemzetközi elit az adós. De mint az amerikai elnökválasztás előtt teli torokból harsogó globális ABBA-kórus (Anybody But Bush Again: bárki csak ne megint Bush) mutatta: az önmagát haladónak tartó véleményformáló réteg zöme kényelmesen a külcsínnél és a külcsúfolásnál marad. Strukturális bajokat konjunkturálisnak próbál beállítani, stratégiai elképzelés helyett taktikai imázsjavításokban gondolkozik.
Mindezt persze a tényekre fittyet hányva teszik. Mert valójában nem Bush a főgonosz, nem is Amerika a rossz, hanem a jelenlegi egypólusú nemzetközi rendszer az, ami mérhetetlenül egészségtelen. George W. Bush elnök és csapata olyan, mint valami groteszk figyelemelterelés. Amíg ugyanis az ő produkcióikon sopánkodunk, nem kell a saját politikai gyávaságunkon merengenünk. Tetszés szerint hitegethetjük magunkat azzal, hogy lehetne másképp is, vagy hajtogathatjuk, hogy “de hát ők úgysem engedik".
A realitással való szembenézés sokkal bonyolultabb volna. Hiszen akkor a nemzetközi kapcsolatok kiegyensúlyozása érdekében először magunkat - Európát - kellene önállósítani, egyenrangúsítani. Mint arra már az EU alapítójaként tisztelt Jean Monnet is figyelmeztetett: “az egyenlőtlenségen alapuló béke semmi jóra nem vezethet". A túlhatalom birtokosát visszaélésekre csábítja, a többiekben ellenérzéseket kelt. De a pluralizmus szószólói nemzetközi szinten ma mégis a hatalomkoncentráció előnyeit zengik. A diktatúrák elítélői paradox módon a többpólusúság veszélyeivel riogatnak. Eszerint az ellensúlyok és fékek elvének bölcsessége éppen csak az amerikai hegemónia esetében lenne hanyagolható.
És itt most nem is annyira az Egyesült Államok a ludas. Ő saját pozíciójának függvényében, kiszámíthatóan viselkedik. Ettől még persze nem lesz kevésbé ön- és közveszélyes a magatartása, miként a valós törekvései és hirdetett értékei között sem fog tompulni a szakadék. Példátlanul domináns helyzetben van, és ennek minden előnyét kihasználva igyekszik “elsöprő fölényét" a lehető legtovább meg is tartani. Lássuk be: az ő szempontjából teljesen logikus a dolog, még ha erősen provinciálisnak és rövidlátónak is mondható.
Az Európai Uniónak viszont hiába kínálták alapítói tálcán a megoldást: tudniillik, hogy önálló stratégiai szereplővé válva hozzájáruljon egy kiegyensúlyozottabb-fenntarthatóbb nemzetközi erőtér létrehozásához. Politikai bátorság híján inkább a homokba dugja a fejét. Hiába volna az az integrációs folyamat soron következő állomása, hiába orvosolná Európa jelenlegi nyomorainak zömét (a gazdasági-társadalmi modell újraélesztésétől a demokratikus deficit áthidalásán keresztül a környező térségek stabilizálásáig), és hiába billentené némileg helyre a mára igencsak eltorzult globális hatalmi viszonyokat. Mi európaiak egymás torkának esünk, amint csak femerül az önállósodás gondolata. Summa summárum: a hiba nem a washingtoni PR-ban, de még csak nem is Amerikában, hanem alapvetően bennünk van.