Főoldal | Legújabb cikkek | Szerzök | Kulcsszavak | Honlap térképe | Privát rész
Főoldal --Mindent tudni akarok! - cikkek, elemzések --Böngészde
    - 2003. - Hegyi Gyula - 2928 látogatás

    EZREDVÉG

    Kis tüzek és ódon lámpások égnek a mutatványos körök közepén. Szinte lépni sem lehet a tömegben, s mégsem érzünk semmi sietséget, agresszivitást, vadságot. Kevés a szó e csoda elmesélésére.

    De az szavakkal is elmondható, hogy a krónikások szerint hajdan a legtöbb marokkói város főterén így teltek az esték.

    Ha egyre nő a gazdagok és a szegények közti szakadék, ha "jóléti világunkban" tízmilliók halnak évente éhen, ha a folyók és a tavak után az óceánok is szennyvízzé válnak, akkor érthetően kevesebb szó esik a globalizáció másik oldaláról, a helyi és közösségi kultúrák szétmállásáról.

    Gondolatok a globalizációról - közösségi életünk szétmállásáról

    Konsztantinosz Kavafisz görög költő az előző század elején írta A barbárokra várva című költeményét. De versét bátran kiszögezhetnénk a mai szellemi Európa képzeletbeli kapujára is. A város lakói tehetetlenül várják, "hogy végre ma a barbárok betörjenek". A prétorok vörösen hímzett tógát öltenek és smaragd gyűrűt viselnek ujjaikon, mert "a barbárt az ilyesmi elbűvöli". A császár kiül "a legfelső városkapu elé trónjára, koronával, ünnepélyesen", s várja a barbárokat, akik majd új törvényeket hoznak az elaggott régiek helyett. A rétorokat viszont hallgatásra ítélik, mert "a barbárokat untatják a szép szavak". De aztán zűrzavar és felbolydulás támad, s kiderül, hogy a barbárok nem érkeztek meg a városfalak alá. És az emberek komoran kérdezik egymástól, mi lesz velük a barbárok nélkül, akik "mégiscsak megoldás voltak valahogy".

    Európa zavaros válasza a 2001. szeptember 11-e terrortámadásra és "A birodalom visszavág" fedőnevű akcióra nem sokban különbözik Kavafisz keserűen ironikus látomásától. A Világkereskedelmi Központ elleni támadásban minden iszonyaton túl volt valami irracionális elem. Az amerikaiak érthetően a támadást érzékelték, s gyorsan és látványosan válaszoltak rá egy ellentámadással, mely rövid távon sikeresnek nevezhető.

    Az európai értelmiség a kávéházakban és az Internet-kávézókban mosolyoghat az amerikai ellencsapás egynémely hollywoodi részletén. De a bombák és nyomukban a tengerészgyalogosok valódiak voltak. A tényleges támadást megtorolta Amerika, s a jó előre kihirdetett ítélethez utóbb a vádlottakat is folyamatosan előállítja. A szeptember 11-ei támadás ugyanakkor mindmáig ismeretlen dimenziót is megnyitott. Hasonlatosan a teljes napfogyatkozáshoz, amikor az ismerős ég mögül rövid időre elődereng egy másfajta, földöntúli világ. Erre az irracionalitásra Amerika értelemszerűen nem válaszolhatott. Virtuális kultúrájában ezerszer megteremtette és ünnepelte már a mindent elpusztító irracionalitást. Magát a Világkereskedelmi Központot is többször felrobbantották Hollywood rémálom-gyárosai. Az irracionalitásra nekünk, európaiaknak kellene válaszolnunk. Európa az egyetlen szellemi kontinens, amely mítoszait feladva a racionalizmussal értelmezi önmagát. Barikádokon, parlamentekben és a tudományos akadémiák templomszerű csarnokaiban hódolva a tiszta ész evilági vallásának. Ha nincs válaszunk az irracionalitásra, akkor lélekben nem állunk távol Kavafisz tehetetlenül szorongó polgáraitól.

    Sok évvel a New York-i terrortámadás és az "iszlám terrorizmus elleni háború" meghirdetése előtt olvashattuk már, hogy az új világban két erő, az amerikai tömegkultúrát jelképező McWorld és az iszlám fundamentalizmust megjelenítő Dzsihád csap majd össze egymással. Olvasó nép vagyunk, tucatszám tudunk ilyen frappáns idézeteket. De amikor az ige testté és a szó akcióvá vált, az első mozinézők bambaságával bámultunk hol a lerombolt felhőkarcoló romjaira, hol Oszama bin Laden szapora tévényilatkozataira. Baloldali barátaink emlékeztettek arra, hogy bin Ladent az amerikaiak képezték ki a Szovjetunió elleni partizánharcra, s a Dzsihád az imperalizmus áldozatainak soraiból toborozza megtévesztett harcosait. A liberálisok elmondták, hogy Amerika szabad ország, s ha kényszerből korlátozza is a szabadságot, végső soron mindannyiunk demokráciáját védi. A jobboldaliak figyelmünkbe idézték, hogy az iszlám dühét Izrael egyoldalú amerikai támogatása váltotta ki.

    Mindegyik megjegyzésben van részigazság, de az egészről semmit sem árulnak el. A ráció máskor ügyes oknyomozása most szánalmas mellébeszélésnek hat. Ahogy Márai Sándor írja, "lajhár képzeletünk elkushad a valóság észveszejtő változatai mögött". Már amennyiben a WTC repülőgépekkel történő szétrombolása és a sivatagi prófétát levadászó videós háború még valóságnak nevezhető.

    A cinikusabb európai elme Karl Marx és Max Weber nyomán titkos olajvezetékkel és földgázmezőkkel magyarázza az irracionalitást. Nincs okunk kételkedni abban, hogy az amerikai döntéshozókat gazdasági érdekek is vezérlik. A lépfene-pánik, amely bizonyíthatóan amerikai földről indult el, máris hatalmas hasznot hozott bizonyos gyógyszeripari lobbiknak. Az ipari-katonai komplexum (nem Szuszlov elvtárs, hanem Eisenhower elnök használta először ezt a kifejezést) bizonyosan leszakítja magának az afganisztáni és méginkább az iraki beavatkozás hasznát is. Ez sem feledteti azonban azt, hogy ama szeptemberi napon az Egyesült Államok gazdasági és védelmi potenciálja legnagyobb értékét, a sebezhetetlenség mítoszát vesztette el rövid egy óra alatt. Bush elnöknek minden oka meg volt arra, hogy ezt háborús támadásnak nevezze. Más dolog, hogy mit gondolunk a támadók személyéről: elhisszük-e a szűkített Oszama-változatot, vagy bonyolultabb összefüggéseket sejtünk az akció mögött?

    A ráció maradékához alighanem méltóbb, ha beismerjük: nem tudjuk, mi történt valójában. A hollywoodi mítoszaival világhódításra készülő McWorld és az ugyancsak televíziós kamerákhoz igazított Dzsihád összecsapásának nyitányát nem értjük. Csak a rációnál ősibb ösztönünkkel érezzük, hogy valami nagyon rossz kezdődött el 2001. szeptember 11-én, az új évezred hajnalán. Szörnyszülő hajnal volt ez, sárkányok ideje.

    A jó Szent Györgyöt pedig, aki hajdan lemetszette a gonosz sárkány fejét, még a katolikus egyház is törölte a szentek sorából. A mai vatikáni atyák nem szeretnék, ha kinevetnék őket a tudósok, s ezért csak azt fogadják el szentnek, akinek létezését igazolja a magas történelemtudomány. A kis lovag most visszamosolyog a régi ikonok szúette fájáról, s kedvesen megkérdezi tőlünk: ha engem töröltök, ha azt mondjátok rám, "delate", ugyan ki vágja le a sárkány fejét?

    Az amerikai és az iszlám kultúra nagyon kevésben hasonlít egymáshoz. De mindkettőben megbecsült hely jut a sárkánynak és a sárkánytól megszabadító szentnek. Amerikának és az iszlámnak egyaránt vannak mítoszai, még ha ezek olykor primitívnek is tűnnek azoknak az európaiaknak, akik a ráció kora előtt gyönyörűséges és bonyolult mítoszokban hittek.

    De ha az elmúlt negyed év alatt nem is találtunk értelmezhető megfejtést a szeptember 11-i támadás irracionalitására, az akció Európát érintő geopolitikai következményeit egyre világosabban látjuk. (A geopolitikát amúgy a berlini fal leomlása tette ismét a közbeszéd tárgyává: a kétpólusú világban illett elhinni, hogy a szembenálló erőket ideológiai megfontolások motiválják.) A McWorld és a Dzsihád harcában Európa alaposan leértékelődött. Ma már elképzelhetetlen lenne, hogy a vietnami háború korszakához hasonlóan különvéleménye legyen, s egy nyugati külügyminiszter - mint a svéd Palme tette - a metróállomáson gyűjtsön aláírásokat az amerikai politika ellen. Stratégiai fontosságú kérdésekben Európa számára egyetlen út maradt, az Egyesült Államok követése. Ki dalol is hozzá, ki magyarázkodik közben. Ennek megfelelően leértékelődött a NATO is, hiszen az európai államok tagsággal és tagság nélkül egyformán megteszik, amit Amerika kíván tőlük. Az Európai Uniónak politikailag és katonailag le sem kellett értékelődnie, hiszen ilyen súlya sohasem volt. Amerika versengő alternatívájaként az egységes európai külpolitika és közös hadsereg illúzióként is kipukkadt.

    Az egészében leértékelődő Európán belül két kontinentális hatalom csillaga emelkedik olyan magasságig, ahonnan még nem veszélyezteti az amerikai pozíciókat. Nagy meglepetést aligha kelt, hogy az egyik az újraegyesült Németország, a másik az ismét megerősödő Oroszország. Németország a Schröder kormányával mond búcsút az 1945 után vállalt szerénységnek és pacifizmusnak. Okszerűen, mert ezt egy jobboldali kormánytól nehezebben fogadná el a világ. Németország gazdasági erejével és Amerika hű szövetségeseként most békésen érheti el mindazt, amiért két világháborúban hiába harcolt. Európa első hatalma és Közép-Európa ura lesz. Ez a szerep új a mai németeknek, de bizonyosak lehetünk benne, hogy hamarosan beletanulnak.

    Ami Oroszországot illeti, Putyin elnök fontos pillanatokban jól irányította a megroggyant bárkát, s végül elnavigálta a másodrendű nagyhatalmiság kikötőjébe. Nekünk nem kell tartanunk az orosz medvétől, a német és az amerikai kettős függés fedezékéből dédapáink módjára gyönyörködhetünk a távoli Rusz kultúrájában. De lesznek, akik visszasorolódnak a cár atyuska birodalmába. Ők vigyázó szemüket a hős szabadságharcosokból szeptember 11-e másnapján veszélyes terroristákká átcímkézett csecsenekre vethetik.

    Európa feladta mítoszait, s egyoldalúan a rációba vetette minden reményét. Egykor magabiztosan, a világ feletti uralom tudatában tehette ezt. A huszadik században lépésről lépésre elvesztette uralmát a világ felett, s önmaga megvédéséhez is szüksége támadt Amerikára. Most zavaros és kilátástalan korszak kezdődik, amelyben Európa sorsa másoktól függ. Mások erejétől és mások mítoszaitól. Akiket a rétorok szép szavai ugyanúgy untatnak, mint ama régi barbárokat. Marad a tóga és a smaragd, amit a barbárokat állítólag még tisztelnek.

    * * *

    Marrakes főteréhez nem illenek erőltetett jelzők. Önmagában csoda, egyike a világ legtökéletesebb látványosságainak. Nem az épületek teszik ezt, a térnek és környezetének semmi köze a szépséghez. Poros és piszkos, ahogy egy vásártérhez illik. De ahogy a nap leszáll, felmegy a képzeletbeli függöny, s a téren megkezdődik az éjszakába nyúló előadás. Kígyóbűvölők, majomidomárok, zenészek, hastáncosok és egyéb mutatványosok veszik birtokba a teret, s hamarosan körbe állja őket a közönség. Legmaradandóbb élményt a mesemondók nyújtanak, akik néhány négyzetméteres körben állva dramatizált kis történeteket mondanak el. Mások színes orvosi ábrából magyarázzak a belső szervek működését a sivatagi falvakból belátogató vásározóknak.

    Az európai látogató egy idő után nem a mutatványosokat, hanem a mutatványokat figyelő arcokat nézi. A lét önfeledt öröme, egyszerű hit és a közös szórakozás testmelege sugárzik ezekről a tiszta arcokról. Minden este több ezer marokkói arab és berber lepi el a teret, s ácsorog óraszám a különböző produkciók körül. Nem "fogyasztanak" (alkoholt végképp nem), nem hangoskodnak és nem sietnek sehová. Állnak, valami időtlen türelemmel és szorosan egymás mellett. Odébb lacikonyhák füstje száll, mert persze a néző is megéhezik egyszer. Valahol mindig szól a dob, monoton dallama betölti a teret. Kis tüzek és ódon lámpások égnek a mutatványos körök közepén. Szinte lépni sem lehet a tömegben, s mégsem érzünk semmi sietséget, agresszivitást, vadságot. Kevés a szó e csoda elmesélésére.

    De az szavakkal is elmondható, hogy a krónikások szerint hajdan a legtöbb marokkói város főterén így teltek az esték. Aztán megjelent a mozi, a televízió, a diszkó, s ma már csak Marrakesben maradt meg a népszórakozásnak ez az ősi, archaikus formája. Feltehetően itt sem sokáig. A "haladó" városatyák nemrég elhatározták, hogy bezárják a "modern" korunktól oly idegen látványosságot, s helyette autóparkolót nyitnak a téren. Tervüket egyelőre elsöpörte a kollektív tiltakozás. De könnyen lehet, hogy az autók előbb-utóbb csak elfoglalják a teret.

    Később nyílik néhány amerikai gyorsétterem, megjelennek a színes reklámok, s a turistáknak szánt mű-folklór váltja fel a helyieknek szóló látványosságot. Lesz "bevétele" a térnek, sokkal több, mint a mutatványosoknak odadobott néhány dirhamos jutalom. Sokan jó üzletet csinálhatnak abból, hogy a világ megint szegényebb lesz egy csodával. Láttunk már ilyet másutt is, bár ne ez történne Marrakesben.

    A globalizációról szóló viták többnyire a gazdasági és környezeti veszélyekre koncentrálnak. Részben jogosan, hiszen az átlagember ezekből érti meg legpontosabban, hogy a jelenlegi világrend rossz az embernek és rossz a természetnek. Ha egyre nő a gazdagok és a szegények közti szakadék, ha "jóléti világunkban" tízmilliók halnak évente éhen, ha a folyók és a tavak után az óceánok is szennyvízzé válnak, akkor érthetően kevesebb szó esik a globalizáció másik oldaláról, a helyi és közösségi kultúrák szétmállásáról.

    Ráadásul a szegénységgel és a környezetszennyezéssel szemben a kulturális globalizációt úgymond szabadon választjuk. Senki sem kényszerít bennünket arra, hogy naponta sok órán át televíziót nézzünk, s ne a szomszédokkal beszélgessünk a kispadon. A kézzel és sorvezetővel írt hosszú levelek helyett mi magunk kedveltük meg az e-mailt és az SMS-t. Mi tartjuk kellemetlennek a nénit, aki beszélgetni kezd az idegenekhez a vonaton. (Ha ugyan utazunk még vonaton egyáltalán.) Mi választjuk a világ minden részén ugyanazt az árucikket, ugyanazt a valóságshowt és vetélkedőt, mi fogadjuk el készpénznek a bárgyú reklámot és a rá épülő primitív világmagyarázatot.

    A globalizáció kulturális vetülete azt mutatja, hogy a folyamatnak jó és rossz oldala is van, s végső soron módunkban állna csak a jót választani. Jó, hogy mind többen utaznak idegen országokba. Jó, hogy annyi fiatal tanul, dolgozik és él párkapcsolatban évekig külföldön. Jó, hogy az Internet elvileg mindenkié, bár tudnunk kell, hogy az emberiség feléhez az elektromos áram sem jut el. Jó, hogy egyre többen beszélnek legalább egy idegen nyelvet, még ha általában ugyanazt az egyet, az angolt is. Jó, ha kialakul egy egységes világkultúra, amelyben elvileg mindent elérhetünk, ami érdekel minket. Jó kínait enni dél-afrikai chardonney-val, ír népzenét hallgatni hozzá és közben elnézni a Balatont. Ostoba, aki visszasírja a szellemi vasfüggönyt.

    De nagyon rossz, ha mindezért cserébe lemondunk önmagunkról és a saját kultúránkról. Ha nemcsak jól megtanuljuk azt a bizonyos idegen nyelvet, de a magunkét is teletűzdeljük annak szavaival és formáival. Ha londoni és tokiói ismerőseinken túl, a tőlünk kőhajításnyira élő egykori barátainkkal is csak elektronikus úton érintkezünk. Általában tragikus rászokni arra, hogy bármilyen tévéműsor és készen kapott szórakozás fontosabb lehet a beszélgetésnél. A "felvilágosodott" értelmiség kitartóan szidta a kocsmázást mint jellegzetes magyar betegséget. Én megkockázatom, hogy a közös kocsmai poharazgatás még mindig nemesebb a magányos otthoni alkoholizálásnál. Bár piacgazdaságban élünk, egyre hosszabb sorokba állunk be önként a bevásárlóközpontokban, miközben csődbe mennek azok a kis boltok, ahol nem elidegenedett fogyasztó, hanem ismerős szomszéd lehetnénk. S mivel hírt, reklámot és tömegszórakoztatást ugyanabból a forrásból fogyasztunk, lassanként elfogadjuk, hogy minden és mindenki pontosan olyan, amilyennek onnan mutatják.

    Miközben névleg globalizációról beszélünk, valójában a sokszínű világot egyetlen kulcslyukon keresztül bámuljuk. Már természetesnek tartjuk, hogy a szerbeket, az irakiakat, a kubaiakat és más nációk tagjait ne önmagukon, hanem a központosított világmédia által terjesztett sémákon keresztül ismerjük meg.

    Ha nem is az ezeregyéjszaka marrakesi változatában, de hajdan minden magyar településen volt egy kisebb-nagyobb tér, ahová az emberek azért mentek, hogy beszélgessenek egymással. Mi szoktunk le erről, nem a KGB vagy a CIA önkénye tiltott ki róluk. Ha a valóságshow bámulásán túl mást is akarunk kezdeni a szabadidőnkkel, akkor nekünk kell változtatni a szokásainkon.

    * * *

    Adhat-e a szociáldemokrácia értelmes választ a globalizáció kihívására? Sokan ösztönösen is nemmel válaszolnak erre a kérdésre, pedig az elmúlt száz esztendő nyugat-európai történelme azt mutatja, hogy sikerült legyőznie és túlélnie a szabadversenyes vadliberalizmust, a fasizmust és a sztálini államszocializmust is. Ezért értelmetlen eleve megtagadni tőle a globalizáció megszelídítésének, demokratizálásának esélyét.

    Ehhez azonban arra van szükség, hogy a huszadik század mesterséges frontjain áttörve a különböző baloldali áramlatok szolidárisak legyenek egymással és főleg azokkal a civil, állampolgári és ifjúsági mozgalmakkal, amelyek a globalizáció-kritika motorját alkotják. A szociáldemokrácia lényegéről kisebb könyvtárat összeírtak már, a lényege mégis összefoglalható egyetlen bővített mondatban. Más baloldali irányzatokkal együtt a szociáldemokrácia is a társadalmi igazságosságért küzd, de ezt a forradalmi erőszakról lemondva, békés reformokkal és elsősorban a jövedelmek újraelosztásával kívánja elérni. Száz esztendővel ezelőtt, a gazdasági liberalizmus fénykorában mindez naiv álmodozásnak tetszett. Aztán jöttek a világháborúk, a gazdasági válságok és a forradalmak. A munkanélküliség és a kilátástalan szegénység milliókat kergetett a szélsőséges mozgalmak karmaiba. Ennek hatására a liberális demokráciák is megértették, hogy a tőkejövedelmek egy részét közösségi célokra kell átcsoportosítani, s még mindig kellemesebb jövedelemadót fizetni, mint az orosz burzsoáziához hasonlóan mindent elveszíteni és földönfutóvá válni.

    Keynes, a nagy közgazdász meggyőződéses liberális volt, aki nem állhatta a Munkáspártot, mégis ő foglalta gazdasági rendszerré az állami újraelosztásra épülő szociális piacgazdaságot. A roosevelti New Dealt ugyancsak liberális politikusok és közgazdászok vitték sikerre, a nyugatnémet szociális jogállamot kereszténydemokraták hozták tető alá. Kisebb-nagyobb különbségek persze a "jóléti állam" fénykorában is léteztek, de a modell alapvetően működőképesnek bizonyult. A nyugati demokráciákban a második világháború után nem tértek vissza a korábbi gazdasági és társadalmi válságjelenségek. Az egyes államokon belüli jövedelem-újraelosztás azonban nem terjed ki a nemzetközi tőkemozgásra.

    A sokat emlegetett globalizációnak számos előnye is van, legsúlyosabb hátránya viszont az, hogy haszonélvezői kibújnak a közteherviselés alól. Ha pedig a társadalmi újraelosztás anyagi forrásai elapadnak, akkor megnő a szegénység, idővel politikai válság alakulhat ki, s a demokrácia könnyen anarchiává vagy rendpárti diktatúrává torzulhat. Nemzetközi méretekben a reménytelenül szegény, de állig felfegyverkezett országok jelenthetnek fenyegető kihívást, amelyre a fejlett demokráciák szintén fegyverkezéssel, és így a jóléti kiadások további csökkentésével reagálnak. - A "szép új világ" első repedései már látványosan megjelentek Seattle, Prága, Washington és Genova utcáin. A leggazdagabb országok politikai és gazdasági vezetői lassanként megértik, hogy a liberális világrend ismét súlyos válságjelenségeket produkál.

    A szociáldemokrata recept nemzetközi méretekben is a bevételek újraelosztása és a jövedelmi különbségek mérséklése lenne. Ennek első lépéseként a Szocialista Internacionálé tagszervezeteiben, az Európai Unió szellemi műhelyeiben és az alternatív baloldali mozgalmak soraiban egyre többen sürgetik az úgynevezett Tobin-adó bevezetését. A közgazdasági Nobel-díjjal kitüntetett James Tobin még a hetvenes években javasolta egy nagyon alacsony, minden nemzetközi devizatranzakcióra kiterjedő adó bevezetését. Az első elképzelésekben még 1 százalék szerepelt, de a szakértők ma már a 0,1 százalékos, tehát egy ezrelékes adókulcs mellett érvelnek. Kereskedelmi vagy beruházási célú tőkemozgásnál egy ezreléknyi adó jelentéktelen összeg, eltörpül az egyéb kiadások mellett. Komolyabb hatást csak a naponta vagy óránként ismétlődő, spekulációs célzatú tőkemozgásokra gyakorolhat. Azokra, amelyek a világgazdaság kényes egyensúlyát és a befektetések biztonságát fenyegetik. James Tobin saját javaslatát úgy értékelte, hogy az "egy maroknyi homok a pénzügyi spekuláció gépezetébe" a devizaárfolyamok stabilizálásának érdekében. A spekulációs tőkemozgásokat elég jól ismerő Soros György elkötelezett híve a Tobin-adó bevezetésének, s az ő tapasztalatai e téren meggyőzőbbek, mint a marxista egyetemekről kikerült hazai neofita liberálisoké.

    James Tobin a devizaárfolyamok stabilitásának érdekében javasolta a róla elnevezett adó bevezetését. Elképzelése támogatására azonban az elmúlt években olyan nemzetközi mozgalom szerveződött, amely a nemzetközi tőkemozgások megadóztatását összekötné a világ legsúlyosabb problémáinak enyhítésével. Egy ezrelékes kulcs esetén durva becslések szerint néhány százmilliárd dollár bevétel származna a Tobin-adó bevezetéséből. A fegyverkezési hajszára költött végtelen pénzekhez képest ez jelentéktelen összeg, de a világ szegényei felől nézve elég szép summa. Évente sok millió ember hal éhen a fejlődő világban, s még sokkal többen pusztulnak el olyan betegségekben, amelyeket a legelemibb gyógyszerekkel (vagy egyszerűen egészséges vízzel) gyógyítani vagy megelőzni lehetne. Az oktatás elemi feltételeinek megteremtése sem kerülne gyermekenként néhány tíz dollárnál többe. A földgolyó környezeti egyensúlyát fenyegető gazdasági tevékenység a fejlődő világ lakóinak általában olyan jelentéktelen jövedelmet biztosít, amelyet könnyen ki lehetne váltani egy nemzetközi alap segítségével.

    Az ENSZ becslése szerint már évi negyvenmilliárdból érezhetően javítani lehetne a legszegényebb országok szociális, oktatási és egészségügyi helyzetén. A Tobin-adó a szerényebb becslések szerint is háromszor-négyszer ennyi összeget jelentene. Ebből a legszegényebb országok megsegítésén túl jutna pénz olyan nemzetközi környezetvédelmi projektekre is, amelyek mindannyiunk számára reményt teremtenének az élhető jövőre.

    A Tobin-adót zászlajára tűző mozgalom arra a szociáldemokrata logikára épül, hogy ha egy rendszer megreformálható, akkor nem érdemes erőszakosan megdönteni. A globalizáció elleni meddő tiltakozás a hajdani géprombolások irracionalitására emlékeztet. A gyorsuló ütemű nemzetközi tőkemozgás azért veszélyes, mert nem jár együtt a közteherviseléssel. Ha sikerül megadóztatni, akkor optimális esetben ugyanolyan kezelhető lesz a többségi társadalom számára, mint mondjuk a svéd magántőke, amely a pesszimista jóslatok ellenére sem menekült el Svédországból, s immár hét évtizede finanszírozza a "félszocialista" jóléti államot. Nemzetközi szinten ehhez a Tobin-adó önmagában nagyon kevés lenne, de mindenképp az első lépést jelentené egy igazságosabb világ irányában. A globalizáció globális adórendszert kíván, s a Tobin-adó ebbe az irányba mutat.

    A progresszió szekerét sokan húzzák-vonják. Olykor olyanok is, akik ki nem állják egymást. Amíg a szekér jó irányba halad, addig ez a körülmény nem sokat számít. A Tobin-adó egy kicsit igazságosabbá tenné a világot. Ezért egyaránt fontos azoknak, akik számára az első lépés lenne egy nagyon hosszú úton, s azoknak, akik ezzel nagyjából be is fejeznék a globális gazdaság reformját.



Fórum