Főoldal | Legújabb cikkek | Szerzök | Kulcsszavak | Honlap térképe | Privát rész
Főoldal --Kik vagyunk? - English
Francais
Deutsch
Espanol
Russian --Értékeink
    - 2005. Március - Szalai Erzsébet - 2917 látogatás

    ÉS

    A kormányváltás politikai gazdaságtana

    A napi publicisztika és az értelmiségi közbeszéd szerint Medgyessy Péter bukása és Gyurcsány Ferenc győzelme egy egészen konkrét és rövid távú hatalomtechnikai konstellációval magyarázható. Vagyis Medgyessyt „megpuccsolták”, Gyurcsányt pedig az MSZP csodavárása röpítette a magasba. Ez a megközelítés tartalmaz igazságelemeket, a valóságos okok szövevényéből azonban csupán a hatalomváltás felszíni, „technológiai” jegyeit láttatja.

    A tényleges okok ezzel szemben elsődlegesen a gazdasági hatalmi viszonyok átrendeződésében ragadhatóak meg. Mint ahogy a kormányváltás következményei közül is azok a leglényegesebb társadalmi-politikai történések, melyek a gazdasági-hatalmi viszonyoknak a politikai csúcshatalmi váltás által katalizált módosulásaira vezethetőek vissza. Írásomban ezen mélyebben ható folyamatok feltárására teszek kísérletet.

    *

    A Medgyessy-kormány kezdeményezte jóléti rendszerváltás programja nagyjából 2003 késő nyarára megbukik. Elsősorban a gazdasági elit kemény ellenállásán. Demján Sándor vezetésével a gazdasági hatalom legfőbb birtokosai már 2003 júliusának elején nyílt ellentámadást indítanak a Medgyessy nevével fémjelzett program ellen - a szóban forgó nagyvállalkozó szerint a magyar gazdaság vészhelyzetben van, ami azonnali állami lépéseket tesz szükségessé. A bajok fő okául a túlságosan „nagy” és költséges közszférát és ehhez kapcsolódóan a túlságosan magas adókat, majd néhány hónappal később a túlságosan magas „élőmunka” költségeket (is) jelöli meg.

    Medgyessy Péter augusztus 19-én nagy nyilvánosság előtt deklarálja a jóléti állam bukását. A 2004-es költségvetés már jelentős megszorításokat tartalmaz a Demján által felemlített szférákban. A nemzetközi és hazai nagytőke azonban elégedetlen az előirányzott restrikció mértékével és erejével, ezért november utolsó napjaiban egyes intézményein keresztül spekulációs támadást indít a forint ellen. Célja a forint megrendítésén túl, illetve azzal összefüggésben további megszorító intézkedések kikényszerítése. Az akciósorozatot siker koronázza, 2004 kora tavaszán Draskovits Tibor pénzügyminiszter újabb, 185 milliárd forintos „takarékossági csomagot” fogadtat el a kormánnyal.

    A megszorító intézkedések az állami közigazgatás megnyirbálása mellett a korábbiaktól eltérően már egészen nyíltan előirányozzák az egészségügy, a kultúra, az oktatás és a környezetvédelem megcsapolását is.

    Medgyessy gyengülését érzékelve a vagyonának gyűjtögetését, szürke eminenciási szerepét és periférikus miniszteri pozícióját egyszerre megunó, mindenből kitörni vágyó Gyurcsány Ferenc nagy hatású dolgozatot tesz közzé. Az írás, melynek tárgya a baloldal lehetőségeinek és jövőjének taglalása, utólagosan téves gazdaságpolitikai lépésnek minősíti a korábbi jóléti fordulatot. A dolgozat stílusa és tartalmi mondanivalója, pontosabban ezek éles ellentmondása híven tükrözi a blairista „harmadikutasok” szellemi hatását: erős, markáns baloldali retorika, néhány valóban baloldaliságra utaló gesztus - és (de) a konkrétumokat tekintve liberális, sok helyütt neoliberális társadalom- és gazdaságpolitikai célrendszer felrajzolása.

    *

    2004 késő nyarára már érzékelhető, hogy a nagyjából 2003-ban megindult gazdaságpolitikai fordulat a gazdaság számára „új növekedési pályát” eredményez. A munkaerő árának letörése (2004-re a reálkeresetek csökkennek) és a közszféra megnyirbálása „megnyugtatja a piacokat”, és ismét vonzóvá teszi az „országot” a „gazdasági szereplők” számára - ezen belül (bár a térségünk egészét tekintve egyáltalán nem kiugró mértékben) a külföldi befektetők számára is: a nemzeti termék növekedésnek indul, és ezt az 1996-97-es „aranykorhoz” hasonlóan ismét a beruházások és az export gyorsulása generálja.

    Mindennek azonban súlyos ára van: nőnek a külső és belső egyensúlyi feszültségek, és a korábbiaknál is markánsabbá válnak a jövedelmi egyenlőtlenségek (a pénzügyi szektorban dolgozók keresetei továbbra is gyorsan nőnek, miközben a fizikai dolgozók [elsősorban a szakképzetlen munkások] reálkeresetei zuhanásszerűen csökkennek). Emellett az „új növekedési pálya” korábban nemigen tapasztalható - bár a legújabbkori kapitalizmusban nem ismeretlen - sajátja, hogy gyorsuló GDP mellett növekszik a munkanélküliség (különösen a fiatalok körében).

    A kialakult helyzettel mindenki elégedetlen. A választópolgárok, akik az előző néhány évben reáljövedelmeik jelentős növekedését érzékelhették, most a folyamat visszafordulásával szembesülnek - az MSZP népszerűségi mutatói zuhanni kezdenek, a rivális jobboldali politikai párt pedig folyamatosan tör előre. Ez páni félelmet vált ki a nagyobbik kormánypárt vezetésében, egyben aktivizálja baloldali szárnyát - belső baloldali ellenzékét. (Utóbbi vezető ideológusa, Gazsó Ferenc, a széles nyilvánosság fórumait is felhasználva több ízben sötét színekkel ecseteli a „tőkelogika” korlátlan érvényesülésének pusztító társadalmi hatásait).

    Elégedetlen a liberális koalíciós partner is, mely többek között a kialakult külső és belső egyensúlyi feszültségek sürgős orvoslását követeli, és a korábbiaknál is nagyobb erővel szorgalmazza az adók csökkentésére (ezen belül az egykulcsos személyi jövedelemadó bevezetésére) vonatkozó régi vágyának teljesítését.

    Erősödik a gazdasági elit nyomása is. A médiában uralkodó pozícióban lévő neoliberális értelmiségi szószólói nyíltan kimondják: a gazdasági bajok fő oka az, hogy az MSZP kormányzásának első időszakában teljesítette választási ígéreteit. A gazdasági elit a széles nyilvánosság fórumain - de érdekérvényesítésének informális csatornáit is felhasználva - a gazdaságpolitika számára kedvező további „átalakítását” követeli (forintleértékelést, a közszféra további megcsapolását, az élőmunka-terhek csökkentését, az általános forgalmi adó mérséklését stb.). Ezzel párhuzamosan korábban „MSZP-közeli” nagyvállalkozók is megkezdik átáramlásukat a Fidesz „holdudvarába”.Motivációik ellentmondásosak. Egyrészt megriadnak az MSZP és a kormány népszerűségvesztésétől - 2006-os választási esélyeinek romlásától. Másrészt ugyanakkor keveslik - az ehhez egyenesen vezető, és pontosan őket preferáló - gazdaságpolitikai fordulat erejét. Az MSZP pénztárnokai riadtan érzékelik a gazdasági elit elfordulását, és erős vészjelzéseket adnak a párt felső vezetése felé.

    A kormányfőt ekkor körülvevő légkörben ez utóbbi fejlemény bizonyul a legerősebb hatásúnak.

    2004 nyarára Medgyessy mozgásterének teljes beszűkülését érzékeli. Kormányátalakítási kísérlete nem más, mint ijedt kapkodás. Az már csak az utolsó csepp a pohárban, hogy gazdasági miniszterének leváltását a koalíciós partner megvétózza, és ehhez az ügyhöz kapcsolódóan az MSZP vezetése is nyíltan szembefordul vele. A „jóléti rendszerváltás”, majd annak visszavétele áraként augusztus utolsó napjaiban kénytelen benyújtani lemondását. *

    A megüresedett miniszterelnöki posztot annak a személynek van esélye elfoglalni, aki - Bibó szavaival élve - elfogadja a hamis konstrukció ide-oda tologatását. Vagyis azt kommunikálja - mégpedig a hitelesség díszes álruhájában -, hogy Magyarország számára igenis létezik önálló társadalom-és gazdaságpolitikai mozgástér. És akit minden fő hatalmi csoportosulás elfogad, akitől minden fő hatalmi csoportosulás remélhet valamit. Sőt, nem is keveset. Ez a személy Gyurcsány Ferenc.

    A további népszerűségvesztéstől rettegő MSZP vezető testületeit szerte az országban elbűvöli Gyurcsány karizmája, bátor, szókimondó, szellemdús és mély baloldaliságra valló retorikája. Benne Orbán Viktor nagy esélyű - és egyetlen - kihívóját pillantják meg. De, mint az ország egyik leggazdagabb vállalkozójára, a gazdasági elit is bizalommal tekint rá - reprezentatív képviselői nyíltan is megfogalmazzák, hogy érdekeik korábbiaknál erőteljesebb képviseletét remélik tőle. Ennek legfontosabb eleme az a kívánságuk, hogy a megszorításokban jártas Draskovics Tibor megőrizhesse pénzügyminiszteri posztját. (Csak néhány - már ismert - tétel további kívánságaikból: a forint gyengítése, az élőmunka-költségek csökkentése, áfacsökkentés, „hatékonyabb” és kisebb állam.)

    A nemzetközi gazdasági-pénzügyi szuperstruktúra egyik szócsöve a Financial Times kettős feladatot fogalmaz meg az új miniszterelnökkel számára: az MSZP és a kormány népszerűségének visszaszerzését és „a piacok megnyugtatását”...Az erősen baloldali retorikájú kormányprogram, melynek bevezetőjében fő célként a szegénység felszámolása és az egyenlőtlenségek jelentős mérséklése fogalmazódik meg, valójában minden fő társadalmi csoport felé elígérkezik. Gazdaságpolitikai részében többek között a vállalkozók terheinek jelentős csökkentését ígéri.

    A kormányfőjelölt ellentmondó üzeneteket kommunikál a társadalom felé: általános „szövegeinek” talán legmarkánsabb elemeként azt ígéri, hogy a vezetése alatt álló kormány „többet fog elvenni a tehetősektől, hogy többet adhasson a szegényeknek”. Ugyanakkor a konkrét gazdaságpolitikai kérdésekhez érkezvén úgy tesz, mintha mit sem tudna a tőke-munka ellentétéről - és a tőke (általam már oly sokszor ábrázolt) gigantikus erőfölényéről. (Ennek az ellentmondásnak a „feloldása” lesz majd a liberális rászorultsági elv [vagyis az alanyi jogon juttatások szociáldemokrata ihletésű rendszere helyett a korlátozott és célzott támogatások elvén alapuló szociálpolitika] győzelme - de erre még visszatérek.)

    Utóbbira utal, hogy a legfontosabb gazdaságpolitikai prioritásként a gazdaságpolitikai és pénzügyi stabilitás helyreállítását jelöli meg - eme cél kiemelése pedig mindig (és különösen az adott helyzetben) elsősorban a gazdasági elitek felé tett gesztus. Mindazonáltal azért próbál „tőkeellenes” lépéseket is tenni: ilyen a banki különadó bevezetésének és az osztalék-és forrásadó felemelésének terve, valamint részben az árfolyam-nyereségadó felvillantása. Ezek azonban döntően csupán politikai gesztusok - vagy legalábbis igen rövid idő alatt puszta PR-fogássá halványulnak. (A 2004-ben különösen látványosan száguldó profitokat felmutató bankszektor számára a 30 milliárd forintos elvonás szinte egyáltalán nem érzékelhető teher [ráadásul igen könnyen, szinte észrevétlenül a banki ügyfélkörre hárítható], és enyhén szólva az állami költségvetést sem segíti ki a bajból [az állami költségvetés elsődleges bevételeinek összege 2004-es várható adatok szerint valamivel több, mint 11 ezer milliárd forint]. Az osztalék- és forrásadó emelése 2005-ben még egyáltalán nem jelent pluszterhet a vállalkozók számára, és az azt követő években pedig még oly sok minden történhet... Az árfolyamnyereség-adó terve pedig már keletkezésének pillanatában az SZDSZ éles ellenállásába ütközik.)

    A személyi jövedelemadó rendszer meghirdetett változtatása egyszerre hivatott liberális és baloldali igények kielégítésére. Az adó mértéke összességében csökken, és a rendszer háromkulcsosból kétkulcsosra változik, de a tényleges csökkenés csupán az alacsonyabb jövedelmi kategóriákba tartozókat érinti. (A legfelsőbb kereseti kategóriákban az adókedvezmények csökkennek vagy megszűnnek.) Az új politikai vezetés célja az átlagos és átlag alatti keresetűek terheinek mérséklése, de az MSZOSZ szakértői szerint a tényleges kedvezményezettek csupán utóbbiak, vagyis az átlag alatti keresetűek. Így a változás nyertesei első látásra az alsó „középosztályhoz” tartoznak. (Erre még visszatérek.)

    A meghirdetett szociálpolitikában egyértelmű győzelmet arat a rászorultság liberális elve - a támogatási rendszer a tervek szerint a korábbiaknál jóval „célzottabbá”, a legelesettebbekre koncentrálóvá válik. Ez alól fontos kivételt jelent a fiatal korosztály lakáshoz juttatásának tervezett konstrukciója, mert az döntően csupán a magas keresetű fiatalok számára igénybe vehető.

    A nagy szociális ellátórendszerek reformjáról, forrásainak várható alakulásáról és a közigazgatási reformról nem esik érdemi szó - egyértelműen megtámadott viszont a központi állami közigazgatás. Utóbbiban a politikai csúcshatalom új várományosa(i) az előzőeknél is radikálisabb forráskivonást és létszámleépítést irányoz(nak) elő. Összességében a miniszterelnök-jelölt programját baloldali liberálisként definiálhatjuk - melyből a „baloldali” inkább a formai és retorikai, a „liberális” inkább a tartalmi elem. A program végül is nem vált ki ellenállást, ellenakciót a gazdasági elit részéről, támogatják a szakszervezetek is, és sikere mindkét kormánypárti parlamenti frakcióban átütő - október elején Gyurcsány Ferenc elfoglalhatja a miniszterelnöki bársonyszéket.

    *

    További gondolatmenetem fő vonala az alábbi három kérdés köré összpontosul: Az új kormány felállása óta milyen tendenciák érzékelődnek a társadalom- és gazdaságpolitikában az eddig vázolt szempontok szerint? Milyen irányúak a tényleges folyamatok? Mi várható?

    A kormányváltást követően erősödik a gazdasági elit offenzívája. A legerősebb csoportját alkotó bankvezérek már október közepén kiharcolják, hogy a rájuk szabott „külön terheket” saját egyedi döntésük alapján megszabott formában fizethessék be a költségvetésbe. Nem sokkal később pedig megkezdik „különterheiknek” ügyfélkörükre való áthárítását is. Novemberben a jegybank csökkenti az alapkamatot, melyet a bankok profitjuk jelentős növelésére használnak ki: betéti kamataikat csökkentik, hiteleik árát viszont nem.

    Az új kormány megalakulása után két héttel az off-shore cégek vezetői kivonulással fenyegetőznek, ha a rájuk vonatkozó adótörvényeket az adóhatóságok nem módosítják számukra kedvező irányba.

    December elején a gazdasági elit reprezentáns képviselői a korábbiaknál is erőteljesebben szorgalmazzák egy egységes munkaadói érdekszervezet létrehozását. Később többen közülük a széles nyilvánosság fórumain is kifejtik, hogy a majdani „egységesülést” megelőzően is jóval szorosabbá kell tenni ezen érdekszervezetek kapcsolatát. Emellett nyíltan megfogalmazzák azt a normát, hogy a gazdasági elitnek „minden kormánnyal jóban kell lennie”. Mindeközben a háttérben minden pártot finanszíroznak, de szakértői vélemények szerint majd csak 2006 elején fogják eldönteni, hogy „gőzerővel” melyik párt mellé fognak a választási kampányban „felsorakozni”.

    Ugyanebben az időszakban hazai nagyvállalkozók offenzívát indítanak az „erős forint” ellen, emellett azt követelik, hogy a jövőben az adózási szabályok kialakításába egyenrangú partnerként és nyíltan is vonják be őket. Azzal fenyegetőznek, hogy számukra kedvezőtlen gazdaságpolitikai vonalvezetés esetén kivonulnak az országból. A miniszterelnök támogatásáról biztosítja őket.

    Januárban Gyurcsány felröppenti a gazdasági elit által már régóta szorgalmazott áfacsökkentés tervét, melyet nem sokkal később Draskovics pénzügyminiszter is megerősít. Utóbbi nagyvállalkozói körben ígéretet tesz a vállalkozók terheinek jelentős mérséklésére (például helyi iparűzési adó csökkentésére) is.

    Bár a gazdasági eliten belül komoly érdekellentétek húzódnak (a gazdaságilag rohamosan erősödő hazai nagyvállalkozói kör újkeletű idegenkedéssel figyeli a multinacionális szektor dominanciáját; a „termelő” szektor nagyvállalkozói sérelmezik, hogy az állami redisztribúción keresztül - döntően az államilag támogatott lakáshitelezés közvetítésével - erőforrás-átcsoportosítás történik a pénzügyi szektor javára stb.), a munkaerő árának letörésében és a munkásság szabad szervezkedési lehetőségeinek korlátozásában közösek az érdekeik. Érdekérvényesítésük erejét az is mutatja, hogy most is képesek megakadályozni a szakszervezetek által már régóta követelt 38 órás munkahét bevezetését.

    Ezzel eljutottunk a „munka oldal” helyzetének elemzéséig. Mint arról már szó volt, 2004-ben a reálkeresetek csökkentek, és erősen tovább differenciálódtak. Bár a 2005-re vonatkozó gazdaságpolitikai irányelvek a reálkeresetek három százalékos növekedését tűzik ki, ennek megvalósulása erősen kétséges - különösen a hivatalos gazdaságpolitika által preferált alacsonyabb jövedelmi kategóriákban. Egyrészt azért, mert a „munkaadók” igen nagy valószínűség szerint a személyi jövedelemadó csökkenésével fogják (tudják) majd indokolni eme „munkavállalók” felé a keresetemelés visszatartását.

    Másrészt a vállalkozók és a munkásság viszonyában már régóta dívik az a gyakorlat, hogy vagy egyáltalán nincs írásos munkaszerződés, és ebben az esetben a vállalkozó tetszése szerint fizet munkabért - igen sokszor egyáltalán nem fizet -, vagy olyan szóbeli megállapodás születik „munkáltató” és „munkavállaló” között, hogy a kifizetett bér jóval kevesebb lesz, mint a szerződésben rögzített. (Ez elsősorban a „minimálbéresek” esetében gyakori. Igen sokszor tényleges nettó keresetük nem haladja meg a negyvenezer forintot. Ezért bár a „szociális partnerek” megállapodása értelmében a minimálbérek 2005-ben a tervezett inflációt meghaladó mértékben - nyolc százalékkal - emelkednek, ezen előirányzat „realizálása” nagyon is kétséges).

    Saját megfigyeléseim mellett Pitti Zoltán kutatásai is arra utalnak, hogy - a marxi kapitalizmuskritika feltevésein is túl - hazánkban a munkabérek - különösen az alacsonyabb kereseti kategóriákban - nem fedezik a munkaerő újratermelésének költségeit. És a gazdasági elit dominanciájának folyamatos kiterjedésével ez a tendencia erősödő.

    Hasonló logikát alkalmazhatunk a meghirdetett szociálpolitikai irányelvek várható megvalósulásának előrejelzésekor is. Több szociálpolitikus - elsősorban Ferge Zsuzsa - rámutatott már arra, hogy a rászorultsági elv alkalmazásának fő problémája - amellett, hogy a társadalmi integráció ellen hat, és megalázó a „rászorultak” számára -, hogy a segélyek és más juttatások jó része eltűnik az azokat elosztó intézmények emésztőcsatornáiban, ezért nem jut el a valódi címzettekhez. Ezért, bár a mostani hivatalos szociálpolitika valóban a legelesettebbeket jelöli meg támogatandóként, törekvéseinek megvalósulása erősen kétséges.

    Ami a közszférát illeti, ott a kormányzati retorikában csupán a valóban túlburjánzott központi állami bürokrácia megnyirbálásáról esik szó. Valójában azonban az oktatás, a kultúra, az egészségügy és a környezetvédelem szféráiból is forráskivonás várható - csak ez nincs kimondva, vagyis „suba alatt” fog történni. (Számításaink szerint a 2005-ös állami költségvetésben 2003-hoz képest reálértékben összességében kevesebb forrás jut eme szektorokban. És bár a 2005-ös előirányzatok meghaladják a 2004-es várható értékeket, előre prognosztizálható ezek „alulteljesítése”: a 2004-es várható adat is jóval a tervezett alatt marad. [Ez nem csoda, mert év közben ezek a „kiadási tételek” a legkönnyebben megcsapolhatóak.] A legveszélyeztetettebb a környezetvédelem.)

    A mozgásterének szűkösségét érzékelő kormányfő a miniszterelnöki hatalom kiterjesztésével igyekszik kompenzálni beszorított helyzetét. (A 2004 kora őszétől meghirdetett nagyarányú létszámleépítés terve a központi állami bürokráciában eme bürokrácia megzavarását és gyengítését, így a felette gyakorolt kormányfői hatalom kiterjesztését is szolgálja; novemberben a miniszterelnökkel a csúcson megalakul a fejlesztéspolitikai kabinet, melynek deklarált célja az EU-s források korábbinál „koordináltabb” és átláthatóbb elosztása; szintén novembertől a kormányfő a kabinet előzetes felhatalmazásával kormányrendeletet alkothat; a miniszterelnök delegáltjai a mostani év elejétől megjelenhetnek a Monetáris Tanácsban stb.)

    A gazdasági elit megfegyelmezésével is kacérkodik. A valóságban azonban ez inkább alkukötési kísérlet a gazdasági elit meghatározó szereplőivel. Ezért, vagyis alkupozíciójának erősítése céljából igen fontos számára az EU-s források feletti rendelkezés biztosítása. Úgy vélheti: aki ezeket a forrásokat osztogatja, aki ezekért a forrásokért versenyeztetni képes a „gazdasági szereplőket”, azé a tényleges hatalom. (Ezért hangoztatja oly gyakran azt is, hogy 2007-től tetemes mennyiségű EU-s forrás beáramlásával „megnyílnak az ég csatornái”. Arról lényegében nem ejt szót, hogy az euró bevezetéséhez közeledvén az egyensúlyi követelmények erősödésével összefüggésben - a hazai költségvetés várható megszorításai miatt - eme forrásokat meglehetősen nehéz lesz „lehívni”).

    A gazdasági elit erősödő dominanciája következtében a miniszterelnök alkukötési kísérletére (kísérleteire) mély szkepszissel kell tekintenünk. Konkrét „osztogatása” során vagy alkalmazkodnia kell a gazdasági elit legerősebb csoportjai „elvárásaihoz”, vagy - legalábbis 2006-ban - neki is mennie kell.... *

    Összfoglalva azt látjuk, hogy a konkrétan érvényesülő gazdaságpolitika nem változtat a tőke-munka viszonyon, a szociálpolitikában még a rászorultság liberális elvének érvényesülése is erősen veszélyeztetett, további elvonások várhatóak a közszférában - miközben a gazdasági elit főszereplői megalapozott várakozással tekinthetnek az állami újraelosztásra... Ez a képlet pedig nem más, mint egy alapvetően liberális - néhány elemében neoliberális - társadalom- és gazdaságpolitika - és tényleges gyakorlat - érvényre jutása. Mára már a miniszterelnök baloldali retorikája is halványul: ma már arról beszél, hogy a szociáldemokrata politika legfontosabb feladata a társadalom tagjainak az állandó versenyre való felkészítése, nem pedig megvédelmezése.

    *

    A kormányváltás és az általa indukált személyi változások eredőjeként a „nagy generációból” rekrutálódó késő-kádári technokrácia - mely korábban sikerrel adta át gazdasági hatalma nagy részét a nemzetközi befektetőknek - csúcshatalmi pozícióját véglegesen elveszti. A hatalom ezen szférájában őt követő új nemzedék mozgástere azonban még az övéinél is lényegesen szűkebb. Ennek oka kettős.

    Egyrészt mára már tökéletesen hiányzik egy koherens társadalom- és gazdaságpolitika kialakításának alapvető feltétele - mégpedig az, hogy országunk gazdasága valódi nemzetgazdaság legyen. A tőke újkori nemzetköziesülésének sajátosságai következtében a multinacionális szektor által dominált félperifériás magyar gazdaságot lényegi belső egymásra épültség nem jellemzi. Nem pusztán a külföldi és hazai szektor már többek által feltárt elszigeteltségéről - a kettős gazdaságszerkezetről - beszélhetünk: maga a multinacionális szféra is belsőleg szegmentált. (Összefüggésben azzal, hogy a hazánkba települt multinacionális vállalatok mind exportjukat, mind importjukat döntően külföldi - de nem Magyarországon jelenlévő - szereplőkkel bonyolítják.)

    Ezért nehéz, ezért (is) döcög, és várhatóan döcögni is fog az EU-s források elosztása. Akkor lehetne ugyanis erre valódi és átfogó koncepciót kialakítani, ha látni lehetne, hogy egyes gazdasági szférák fejlesztése hogyan hat a többire, hogyan húzza maga után a többit. Ezt azonban gazdaságunk lényegi sajátosságai miatt szinte alig látni. (A miniszterelnök által nemrég megjelölt hét kiemelt fejlesztési program felmutatását sem előzte meg tudomásom szerint konkrét és komplex hatásvizsgálat - valószínűleg nem sokkal több puszta rögtönzésnél.)

    És ennek következménye az is, hogy a nemzeti fejlesztési politikánk kialakításáért felelős intézmények és személyek mindeddig nem tudták eldönteni azt az alapkérdést, hogy a pótlólagos források elosztásának kiemelt elve a hatékonyság vagy az esélykiegyenlítés legyen-e. Pontosabban: nem tudták tisztázni és gyakorlati döntéseik során harmonizálni a két elv egymáshoz való viszonyát.

    Másrészt a globalizáció szédítő iramú előrehaladásával napról napra tovább szűkül a nemzetállamok és a hozzájuk kapcsolódó politikai pártok mozgástere - Magyarországot nemrég mind az EU illetékes intézménye, mind a Világbank részéről elmarasztalás érte egyensúlyi mutatói „kedvezőtlen” alakulása miatt. Ezek pedig a globális tőke nemzetközi intézményeinek figyelmeztetései...

    A globális tőke - a hazai nagytőkével karöltve - félperifériánkon tovább folytatja mély válságra utaló - és a válság további elmélyüléséhez vezető - útját. Ennek lényege azoknak a humán erőforrásoknak (beleértve ebbe a környezeti erőforrásokat is) a „felzabálása”, melyek számára a profitot megtermelik vagy (és) a profitok létrehozásának elemi feltételeit jelentik.

    Az olvasó számára talán furcsa, de az eddigiekből logikusan következő tézissel zárom írásomat: Gyurcsány Ferenc eddig mindent megpróbált és megtett, amelyet egy baloldali miniszterelnök az adott helyzetben megpróbálhatott és megtehetett. Az ellenzék vele és kormányával szembeni magatartása (melynek lényege, hogy egyszerre követeli a közkiadások növelését és az adók csökkentését, valamint az egyensúlyi feszültségek orvoslását), az elmondottak fényében teljességgel komolytalan.

    Pontosabban: arra utal, hogy az ellenzéki pártokat kizárólag hatalomtechnikai megfontolások vezérlik.

    Mindazonáltal nemzeti szinten maradva más nem is nagyon képzelhető el. Az egyre koncentráltabban és nyíltabban fellépő globális tőkével szemben csakis globális ellenerőknek lehet esélyük sikerrel fellépni.



Fórum