Főoldal | Legújabb cikkek | Szerzök | Kulcsszavak | Honlap térképe | Privát rész
Főoldal --Mindent tudni akarok! - cikkek, elemzések --Nemzetközi Szervezetek
    - 2005. Március - Andor László - 2533 látogatás

    Népszava

    Két Amerika - Paul Wolfowitz a Világbank élén

    Az elmúlt napokban az amerikai külpolitika két jelentős személyisége szerepelt a híradásokban, George Kennan és Paul Wolfowitz . Kennan abból az alkalomból került a szalagcímekbe, hogy életének 102. évében elhunyt. Wolfowitz-ot viszont életének 62. évében magas hivatalra jelölte az amerikai elnök: nagy valószínűséggel ő lesz a Világbank elnöke június elsejétől.

    Kennan neve leginkább azzal az 1946-ban Moszkvából keltezett jegyzékkel forrott össze, amely elmagyarázta: a háborúban kivérzett Szovjetuniót nem katonai, hanem politikai és ideológiai ellenfélnek kell tekinteni, és ebben a minőségében kell vele felvenni a küzdelmet, ezt tekintetbe véve kell feltartóztatni. A feltartóztatás.

    Kennan osztozott azon éleslátó elemzők sorsában, akiket sokan tisztelnek, de kevesen fogadják meg a tanácsaikat. Kennan már 1989 nyarán határozottan úgy látta: a balkáni folyamatok az erőszak kirobbanása felé haladnak. Meg volt győződve arról, hogy a térség "a nyugati országok és különösen az Egyesült Államok számára a következő évek egyik legsúlyosabb külpolitikai problémáját okozza majd". Kilencvennégy éves volt, amikor a NATO-bővítés kérdésében is hallatta hangját. Az 1997-98 fordulóján tetőző vitában kijelentette: a NATO kiterjesztése "a háború utáni korszak amerikai politikájának legvégzetesebb hibája lenne".

    Albright külügyminiszter - aki a NATO-bővítés élharcosa volt - nem győzte feldicsérni a katonai szövetséget; szerinte ötven évvel korábban a NATO visszaadta Európa önbizalmát és meghozta a fellendülést. Kennan fontosnak tartotta, hogy ezt nyilvánosan is cáfolja; szerinte ebben sokkal inkább a Marshall-terv játszott szerepet. Kennan azok közé tartozott, akik az 1960-as években ellenezték a vietnami háborút. A háborút ellenzők körének egyik jellegzetes figurája volt William Fulbright szenátor is, akinek nevét nálunk is sokan ismerik a róla elnevezett ösztöndíj-programról. Nos, Fulbright hajdani kategorizálása nyilván leegyszerűsítő, de segít nekünk elhelyezni mind Kennant, mind Wolfowitz-ot.

    Utóbbi egyike volt azoknak a neokonzervatívoknak, akik 1998 elején levélben sürgették Bill Clinton elnököt: Szaddám Huszein rendszerének erőszakos megdöntésével tegyen pontot az elhúzódó iraki válság végére. Ő volt az, aki 2001. szeptember 11-én - fütyülve a meglevő, bár töredékes információkra - azt mondta az elnöknek: igen nagy valószínűséggel Szaddám Huszein áll az ikertornyok lerombolása mögött. Ő már 2001-ben iraki háborút akart és nem afganisztánit. Türelemmel ki kellett várnia, amíg a nem létező tömegpusztító fegyverek körüli hisztéria kellőképpen megalapozza a háború támogatottságát - ha máshol nem is, az Egyesült Államokban. Mivel a világ más országaiban (tényleg nagyon kevés kivétellel) törpe kisebbségben maradtak a háború támogatói, és az emberek igen érzékenyen reagáltak a tömegpusztító fegyverek körüli manipulációk lelepleződésére, Wolfowitz világszerte a békepárti indulatok egyik fő céltáblája lett (természetesen Bush, Cheney és Rumsfeld mellett).

    Nos, mindezek után ki kell majd állnia a fejlesztési kérdésekkel foglalkozó szakmai körök, az afrikai éhínség enyhítésével, az AIDS-szel és más súlyos problémákkal foglalkozó civil szervezetek elé, és bizalmi légkörben kell majd tárgyalnia a világ politikai, pénzügyi és gazdasági vezetőivel. Ha belegondolunk, hogy a galambnak titulált Colin Powell külügyminisztert 2002 augusztusában micsoda füttykoncert fogadta Johannesburgban, az ENSZ fejlesztési és környezetvédelmi konferenciáján, akkor el lehet képzelni, hogy hasonló közönség előtt mire számíthat a héják császáraként számon tartott Wolfowitz - amennyiben tényleg elfoglalja új hivatalát.

    Az elmúlt napokban nem kevés gyorselemzés látott napvilágot arról, hogy vajon hogyan értelmezhető Wolfowitz Világbankba történő áthelyezése. Fontos az, hogy hová kerül, és mi a szándéka Bush-nak a Világbankkal. Fontos ugyanakkor az is, hogy honnan kerül ki, vagyis hogy Bush egyúttal arról döntött: a Pentagont a jövőben annak eddigi "spiritus rectora" nélkül képzeli el. Wolfowitz ezzel a lépéssel kikerül Bush kormányából, bár az is kétségtelen, hogy fizikailag közelebb kerül hozzá, hiszen a Világbank székházától gyalog tíz perc a Fehér Ház, míg a Pentagontól autóval ugyanennyi.

    Wolfowitz eddigi munkásságából semmi nem utal arra, hogy mit gondol ő a Világbankról vagy általában a nemzetközi fejlesztés aktuális kérdéseiről. Ha tényleg kinevezik, ő inkább végrehajtója lesz olyan elgondolásoknak, amelyek az elmúlt évek során érlelődtek meg washingtoni körökben. Mivel azonban az IMF és a Világbank megítélése sohasem volt egyforma a két nagy amerikai párt köreiben, az események fonalát egészen az 1940-es évekig vissza kell gombolyítanunk. A republikánusok nem rajongtak azért az ötletért, hogy az USA a második világháború után nemzetközi pénzügyi szervezetekben vegyen részt. Ha rajtuk múlt volna, valószínűleg nem lett volna se Valutaalap, se Világbank, talán még ENSZ se (erről néhány hét múlva még értekezünk ebben a rovatban).

    A Republikánus Pártban hagyománnyá vált a nemzetközi szervezetek, és különösképpen a multilaterális pénzügyi szervezetek iránti ellenérzések hangoztatása. Nixon és Reagan alatt igyekeztek is módosítani az 1944-ben kialakított pénzügyi rendszeren, illetve az akkor felállított intézmények működésén. Az USA megerősítette pozícióit mindkét intézményben. Attól, hogy a szokásjog szerint csak a Világbank elnökét jelöli az amerikai elnök, ne legyen senkinek kétsége afelől, hogy az IMF - amelynek vezérigazgató-helyettese mindig amerikai - legalább annyira az USA pénzügyminisztériumának ellenőrzése alatt működhet csak.

    Lehet, hogy az elmúlt tíz évre mint érdekes kitérőre tekintünk majd vissza a későbbiekben. Egy azonban bizonyos: a Clinton által kinevezett James Wolfensohn - különösen abban a három évben, amikor alelnöke a későbbi Nobel-díjas Joseph Stiglitz volt - egészen újszerű irányban fejlődött. Az elmélet és a gyakorlat síkján egyaránt változott; az üzleti szempontok mellé felzárkóztak a szociálisak; a szegénység megszüntetése a harmadik világban. Mivel az amerikai üzleti körök és a konzervatív republikánusok nyomása ez ellen a reform ellen igen erőteljes volt, Wolfensohn második elnöki kinevezésére már csak úgy kerülhetett sor, ha meneszti Stiglitz-et. Most viszont - hiába ambicionálta a folytatást - már Wolfensohn újbóli kinevezése sem jöhetett szóba. Az amerikaiak jelölési előjoga miatt hiábavaló volt felvetni olyan kiváló szakemberek nevét, mint a török Kemal Dervis, és a kompromisszumos ötletként bedobott Colin Powell sem számíthatott sikerre.

    Wolfowitz ráoktrojálása a Világbankra azt jelzi: Bush-nak minden végvár fontos ahhoz, hogy az Egyesült Államok globális pozícióit védelmezni tudja. Nem tudhatjuk pontosan, hogy ez a harc a gazdaság, a politika és a háborúk frontjain milyen fejleményeket tartogat még az előttünk álló években. Azt azonban igen, hogy Paul Wolfowitz neve negyven év múlva ugyanúgy fémjelezni fogja az ezredforduló korszakának amerikai külpolitikai gondolkodását, mint ahogy George Kennan neve fémjelezte a hidegháborúét.



Fórum